2017. március 1., szerda

Mohácsi busójárás

Hosszú lesz, sok képpel!


Valamikor talán karácsony környékén került szóba a 3.b-ben, hogy lenne-e kedve az osztálynak és mindennemű hozzátartozónak egy mohácsi kiránduláshoz, osztálykirándulás jelleggel, tehát busszal, együtt, közösen. Persze volt. Így elkezdődött a szervezés. Előzetesen, majd ténylegesen, végül már élesben. Az egyik anyuka intézte a buszt, (buszokat), a másik, mohácsi lévén az ebédet.Végül 75 fő jött össze. Egy nagybuszt és egy kisbuszt töltöttünk meg, majdnem tele.
Mi 3 másik családdal, összesen 14-en a kisbuszban utaztunk, nagyon kellemesen. Nem volt akkora zaj, nem volt annyi inger, mintha a nagybuszon utaztunk volna, így talán a gyerekek is jobban bírták a strapát. Főleg Marci.
Mohácsra kicsit később gurultunk be, mint ahogy azt terveztük, annak ellenére, hogy az M6-oson nemigen járt rajtunk kívül senki.  11 körül értünk Mohácsra,  és ekkor már eléggé állt a sor az úton. Araszoltunk-araszoltunk, mígnem egyszer csak azt mondta a sofőr, hogy akkor MOST szálljunk ki. Hát kiszálltunk.
És elindultunk befelé a városba. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy busó, de látszott, hogy még csak ténferegnek jobbra-balra, itt-ott gyülekeztek páran. Az utcán sem volt még tömeg, simán együtt tudtunk mozogni mindannyian.




Közben egyre jobban kisütött a nap, és egyre melegebb lett. Ami persze jó volt, ahhoz képest, hogy a múlt héten  még azon paráztunk, hogy mi lesz, ha esni fog, vagy mi lesz, ha minusz 10 fok lesz. Hát se nem esett, se hideg nem volt, sőt... A kabát egyre inkább csak teher volt rajtunk, le is kerültek szép sorban a sapkák, majd a kabátokat is csak húztuk magunkkal, hol ide akasztva, hol oda. De inkább ez, mint az eső, vagy a hideg.
A Duna parton már készülődtek a busók átkelésére, de mi ezt kihagytuk, mert le volt foglalva az ebédünk, így gyakorlatilag, mivel később érkeztünk,  ott kezdtünk.

A legenda szerint, amikor a törökök elfoglalták a várost, az őslakos sokácok a Duna szigetére szorultak vissza. De amikor megunták, hogy száműzetésben kell élniük, akkor ijesztő maszkokat kezdtek faragni fűzfából, magukra állatprémet akasztottak, és így busókként keltek át a Duna vizén, hogy elijesszék a törökeket, akik jól meg is ijedtek, és el is hagyták a várost.
Persze ez csak mese. A busójárás ugyanolyan télűző hagyomány, mint bármilyen más farsangi mulatság. ( link)
A busók nagyon készségesen álltak pózt egy-egy fotóra, sőt volt, hogy ők kapcsoltak le minket, mint lentebb is. Máté lepacsizott ezzel a busóval, aki aztán a kereplőjét is odaadta neki kölcsönbe. :-)



Máté nagyon nem akart megválni a feketeségétől. Pláne, hogy mindenki folyton körbeujjongta, hogy milyen klassz, és hogy milyen jól áll neki, így végül vasárnap reggel még ráfújtuk a maradék hajsrayt a fejére, had legyen meg az öröme. ( Meg hát megígérte Olympiának, hogy fekete hajjal megy Mohácsra :-) szóval nem volt mit tenni. )
Szóval. Míg a busók átkeltek a Dunán, addig mi ebédeltünk. Végülis fennakadás nélkül zajlott az ebéd, bár 5-en 4 asztal mellett ültünk, mert Máté a barátaival ült, Marci meg nem tágított Tomi mellől, úgyhogy ő meg Milán velük evett, és mi is csak külön asztalnál tudtunk leülni Ferivel.

Ebéd végeztével a társaság nagyobbik része elindult a főtér felé, ahol délelőtt óta mindenféle programok voltak a színpadon. Néptáncbemutatók, busócsoportok bemutatkozása, ilyesmi. Az volt az előzetes terv, hogy 3-4 csoportra osztódva próbáljuk abszolválni a napot, hogy senki ne keveredjen el. Végül mi, kisbuszosok voltunk együtt, és a többiek állítólag hellyel-közzel együtt. De még mi 14 is az elején kát részre szakadtunk, mert a társaság vége még ebédelt, amikor a legtöbb gyerek már ment volna, így páran előreindultunk, hogy majd beérnek. De már csak a felvonulás után tudtunk újra összetalálkozni, mert ahogy mentünk, áthaladtunk a Kóló-téren, ahová minden irányból gyülekeztek a busók, a sokac lányok, a feldíszített kocsik, járgányok, készültek a felvonulásra. Egy darabig nézegettük itt őket, de aztán előreindultunk, hogy majd ha jönnek, akkor megállunk, és nézzük őket.





Itt találkoztunk a tél koporsójával is, amit majd a Dunába eresztenek később, a felvonulás után. Ez a koporsós kocsi vezeti a felvonulást. Az a fekete nem egy puli, hanem egy fekete busó. A favillája tele volt aggatva mindenféle színű tangabugyival. :-) gondolom annyi lányt rabolt már el :-)


Aztán ahogy haladtunk az úton, úgy lett a tömeg is egyre nagyobb, egyre sűrűbb. A vásársoron még nézelődtünk kicsit, vettünk hűtőmágnest, meg valami undorítóan édesragacsos cukorkígyót, amit kinyafogtak a gyerekek. És akkor egyszer csak nagy nyüzsgés támad, még a meglévőnél is nagyobb, és láttuk, hogy bizony a felvonulás már megkezdődött, és épp jött a koporsós kocsi. szerencsénk volt, mert a gyerekek találtak valami rést, ahol beszivárogtak az első sorba, és szép lassan, végül egész korrekt helyünk lett mindannyiunknak. Mindent szuperül láttunk, a busók ott vonultak el az orrunk előtt végestelen végig, többszázan, de mégis mindegyik más volt, egyik ijesztőbb, másik kedvesebb, voltak gyerek busók is, azok nagyon aranyosak voltak. Külön szerencse volt, hogy majdnem velünk szemben valamilyen mohácsi vezető lehetett, mert 1. ki az aki öltöny-nyakkendőben vesz egy ilyen bulin részt, 2. minden társaság megállt előttük parádézni, így mi jó alaposan megszemlélhettük őket, a gyerekek ezerszer pacsiztak le velük, némelyik ránk ijesztett, némelyik megvakarta a gyerekek buksiját. Nagy volt a zaj, nagy volt a nyüzsgés, de hangulatos volt nagyon. Nagyon tetszett!
Marcit az egyik valamikor megijeszette, ő ezt állította, én meg nem tudom, bizonyára így volt, így ő eléggé parázott. Néha-néha azért ő is odasomfordált a lábak között előre, mert látta, hogy a nagyok egyre-másra kapják a lányoktól a cukorkákat, és ő sem akart kimaradni, de aztán ha közelített felé egy busó, akkor visszamenekült Feri lába mellé vagy a nyakába.


Képes beszámoló következik. :-)




















Pont akkor unták meg a gyerekek a felhajtást, és kezdték mondogatni, hogy menjünk most már, amikor egyébként is vége lett a bulinak. De a Széchenyi-tér felé olyan masszívv tömeg volt, amin gyerekekkel nem tudtunk volna áthatolni, így egy kis utcán a tér mögé kerültünk, ahol éppen volt egy játszótér. Meg még toitoi is volt. A játszótérnél bevártuk a Zsuzsiékat, a csapat hátramaradt részét. Igaz, így lemaradtunk a busóavatásról, de a gyerekek elvegyültek a mászókán, nekünk meg jó volt kicsit leülni. És még a pesti barátainkkal is összefutottunk! tök vicces volt, hogy 1 utcányira lakunk egymástól, de Mohácsig kell mennünk, hogy a srácok tudjanak együtt játszóterezni. :-)

Miután szusszantunk egy kicsit már indultunk is tovább a Duna partra, hogy megnézzük a koporsó vízre bocsátását. Kevés esély volt arra, hogy láthatunk bármit is, de végül csak sikerült elcsípnünk. Igaz, nem voltunk közel, de legalább volt jó helyünk, és tulajdonképpen láttunk is mindent. A busókat a nagy kompon, ahogy leeresztik a vízbe a koporsót, ami pont felénk úszott.





 A busók is megpihentek.
Mi is megettük az ebédből maradt palacsintákat, majd szép lassan visszaindultunk, hogy megnézzük a máglyát, a nap fénypontját, A visszaút már elég káoszos volt. A tömeg is, meg a busók is kezdtek már szétesni. Nem csoda. Reggel óta, dél óta talpon, abban a nagy melegben. Gondolom alaposan felöntöttek már eddigre a garatra. Ahogy sötétedett úgy lettek egyre félelmetesebbek. Pláne, hogy a mozgásuk is úgy lett egyre koncentrálatlanabb, és kezdtek már túlvadulni. De nem volt semmi gáz, csak fáradtunk már mi is.


Éppen a tűzgyújtásra értünk a térre, ahol hatalmas tömeg volt, de azért egészen jól előre tudtunk evickélni, és amikor már rendes lánggal égett a tűz, akkor a tömeg is elkezdett fölszakadozni, akkor még helyünk is lett. Éreztük a tűz melegét, hallottuk a tűzropogást, közben remek népzene volt. A kivetítőn láttuk, hogy a tűz körül megy a tánc, de mi ahhoz túl messze voltunk, meg túl melegük is lett volna. Meg hát nekünk is indulnunk kellett visszafelé a buszhoz. Pedig milyen jó kis mulatság kerekedhetett volna még ott a téren. :-)



Búcsú fotó- Marci nélkül. Ő közel nem ment volna egy busóhoz sem. :-)

Nagyon nem esett már jól a visszaséta a buszhoz, ami ugyanott a város szélén várt ránk, ahol letett minket. De csak elvonszoltuk magunkat addig. Jó volt felszállni a csöndes buszra, és végre leülni. Hulla fáradtak voltunk. Megettük a maradék rántotthusis szendvicseket, megittuk a teánkat, és semmihez nem volt erőnk igazából.
A városból először rémisztően nagy kocsisor vezetett kifelé, lépésben haladtunk, de aztán begyorsultunk, és téptünk az autópályán. A gyerekek is szép sorban elaludtak.  Fél 10 után szálltunk le a suli előtt a buszról. 10-kor már mindenki aludt az ágyában.

Klassz volt, szuper volt, fárasztó volt, de hatalmas élmény volt. Egyszer mindenképpen látni kellett, látni kell!
Most már tényleg elűztük a telet, jöhet a tavasz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése