Varázserdős

A Mezőgazdasági Múzeum rendszeresen rendez, vagy csak  helyt ad mindenféle állatos interaktív kiállításoknak. Tavaly is volt pont ilyenkor, azt hiszem valami óceános volt, amit mi kihagytunk, mert tavaly ilyenkor éppen Csehországban voltunk. :) (de jó is volt!, mély sóhaj) Idén viszont, amikor megláttam a Varázserdő plakátját az oviban, már akkor gondoltam, hogy valamikor el kéne menni, biztos klassz lehet. Meg hát a Mezőgazdasági Múzeumban sem voltunk még úgysem. Aztán tolódott, tolódott, míg nem végül ma délelőtt keltünk útra a liget felé. 

Addig hánytam-vetettem magamban a dolgot, hogy végül trolival mentünk, nem biciklivel, mert nem tudtam, hogy mennyire tudnánk jól lekötni a bicajokat a múzeum környékén. Nem szívesen hagytam volna ott őket a villanyoszlophoz láncolva. Marcinak azért vittünk kismotort, hogy valahogy eljussunk a megállóig, meg vissza. 

Reméltem, hogy ha nyitásra odaérünk, akkor talán elkerüljük a tömeget, és valamennyire élvezhető lesz a dolog. Ezt az ábrándomat abban a percben a sutba dobtam, amikor befordultunk a múzeum elé, ahol már szép kis sor kezdett kialakulni a zárt ajtó előtt. Nem volt még 10 óra, nem is nyitottak kaput korábban egy perccel sem, hiába az egyre növekvő sor. 

10-kor aztán kijött egy biztonsági őr, aki szép egyenes sorba rendezte a várakozókat, majd bent különosztotta a készpénzeseket, a kártyásokat, az előjegyzéseseket, stb. Mi a kártyás sorban kétszer annyi időt töltöttünk el, mint bárki más a másik kettőben, mert a fiatalember az  ablakon nem tudta kiadni a pinpadot, hanem minden egyes embernél felállt, kiment a hátsó ajtón, ment utána a kártyatulajdonos, és vissza. Szóval... azt hiszem, lehetne ezt gördülékenyebben is. 

A fiúk, magukat meghazudtoló módon egész jól vették a várakozást, igaz, Marcit csak ropival lehetett maradásra bírni, Milán meg sípályának használta az előcsarnok fényesre sikált márványpadlóját.

Végre bejutottunk! Megkaptunk minden felszerelést, kitölteni való feladatlapot, ceruzát, nagyítót, amin legalább 600-szor vesztek össze az ottlétünk alatt. Hogy hogy is gondolták, hogy két gyereknek 1-et adnak, azt megint nem értettem. 

A Varázserdő maga... újszerű volt, nagyon színes, nagyon figyelemfelkeltő. Először ott helyben kerestük meg a ledfalakon, oszlopokon feltett kérdésekre a választ. Tömeg épp nem volt, de sokan voltak, többen, mint amennyit szerintem a hely mérete kényelmesen fel tudott volna venni, pláne, hogy egy csomó olvasnivaló volt, amit egyszerre olvasott a terem minden pontján az összes felnőtt. Hát nem tudom... én egy kicsit nagyobb szervezettséget is el tudtam volna viselni. Mondjuk egyszerre csak x ember beengedésével is valamelyest csökkenteni lehetett volna fejetlenséget, vagy ha mondjuk csoportokba verődve mindenki egyszerre halad, de így... hát néha elég nehéz volt a saját gyerekeim fülébe úgy felolvasni az írottakat és a feladatot, hogy megértsék, meghallják, viszont az én torkom teljesen tropára ment. Azt meg, hogy mire volt jó, hogy az egyes válaszokat a terem legtávolabbi végében lehetett megtalálni, hát tényleg nem nagyon értem. Szóval jó nagy káosz volt szerintem az egész, és jó nagy a zaj.

Az ifjú Sherlock Holmes és Watson

Az elején még lelkesen olvasgattuk és kerestük a megoldásokat, de aztán láttam a fiúkon, hogy őket is már eléggé fárasztja a dolog,így a végét eléggé elnagyoltuk, és csak a válaszokat írogattuk be, és rátértünk a második feladatrészre, ahol a varázsló nyomába kellett szegődni az egész múzeumon át.

Nekem ez a rész jobban tetszett, mint az első. És mivel az emberek eloszlottak az egész épületen belül, így a tömeg is kisebb volt. Mindamellett megnézhettük a múzeum állandó kiállítását, ami a gyerekeknek is érdekes volt, még Marcinak is, hiszen tele volt háztáji állatokkal, lovakkal, mindenféle szekerekkel, földművelő szerszámokkal, ilyesmikkel. Később még találkoztunk állatkoponyákkal is, na ez nagyon tetszett Milánnak. Meg a fegyverek. Bár nemigen értem, honnan van ez a mérhetetlen vonzalma a fegyverekhez, de ha puskát, lándzsát, kardot lát, rögtön másképp csillan a szeme, és onnantól van értelme az egész programnak, szerinte. 

A haragokkal, a megadott színkódok alapján elvileg eljátszható a "hol jártál báránykám" c. dal. Nekünk nem sikerült eljátszanunk.

Ami viszont kárpótolt (engem) mindenfajta kényelmetlenségért az a múzeum szépsége.

Megfejtenek

Végül csak sikerült az összes kérdésre válaszolni, és megtalálni a varázslót. Nagy szerencse, mert így a kaphattak csak a skacok egy újságot, egy csokoládét, meg egy füzetet. (Milán memóriakártyát választott, bölcsen)

Hazafelé még kaptak egy perecet, amit már befelé menet megígértem nekik, meg hát jócskán ebédidőben jártunk már, meg is érdemelték. Jó volt végre kint lenni a friss levegőn. Kivételesen a fiúk sem panaszkodtak, hogy gyalogolni kell a buszig.

Összességében vegyes érzelmeim vannak. A múzeum nekem jobban bejött, mint a kiállítás. Szerintem is inkább nagyobbaknak lett volna teljesen jó, a 3 éves kort, amitől ajánlják teljesen megalapozatlannak érzem, vagyis értem én, hogy nagy úr a pénz, és így 3 éves kortól már lehet belépődíjat fizettetni, de hát no... na mindegy. Nem füstölgök tovább. Jó volt, jó volt, de a gyereknek szerintem sok volt, hosszú volt, és a tolongás miatt néhol tényleg élvezhetetlen, ezeken a részeken igyekeztünk gyorsan átsiklani, de akkor meg az nem volt jó. Szóval bennem azért maradt hiányérzet. De az állandó kiállítás nagyon bejött a fiúknak, ott sokat időztünk és beszélgettünk dolgokról. Ez még Marcit is lekötötte. Azt mindenképp ajánlom.