Hajózás és Tihany 1.

A balatoni nyaralásnak mindig egy fix pontja, hogy hajózunk is egyszer. Többnyire Tihanyba megyünk. Vagyis mindig Tihanyba megyünk, mert oda nem olyan hosszú az út, és viszonylag sűrűn járnak a hajók.

Míg a hajóra vártunk megpróbáltuk összehozni az idei kikötős családi fotót. Azt kell mondjam, ez évről-évre egyre kevésbé sikerül. Idén még úgy sem sikerült igazán jó képet csinálni, hogy még egy bácsi is csinált rólunk kettőt, mikor a padon ücsörögve gondolom már megunta a bénázásunkat. 

Megérkezett a hajó

Nem kellett sokat várni, és már láttuk közeledni Siófok felől a Szántód nevű hajót, majd szép lassan ki is kötött. Kiszálltak, beszálltunk, és kerestünk egy jó kis helyet. Marci Apa ölébe telepedett, és teljesen le volt nyűgözve. Folyton kifelé mutogatott, nézte a vizet, a hajókat, és még idejében megszabadítottuk a sapkájától és a cipőjétől, nehogy egy hirtelen mozdulattal a vízbe dobja őket.

Nagyon hamar a tihanyi kikötőben találtuk magunkat, éppen jókor, mert Marci már épp felfedező útra indult a fedélzeten. Én szívesebben maradtam volna a helyünkön, de mikor Marci elszabadult, onnantól a többieknek sem volt maradásuk, mindenképpen ki akartak menni a felső részre, bár ott is minden hely foglalt volt, csakúgy mint lent, de azért felmentünk, és mire leértünk, már szedhettük is a cókmókunkat.

A kikötőnél lévő kis placcot épp felújítják, átalakítják, bár nekem nem tűnt rossznak a burkolat, és azon túl hogy a nagy köveket kicsire cserélték, vagy fordítva nemigen láttam értelmét a nagy munkának, de biztos volt neki. Ellenben a nemtúlszép bódésort rendre elbontották, és szép kőépületbe költöztették a szuvenírárusokat. A légkalapácsok zajában nem sokat időztünk hűtőmágnesek és basketballsapkák között, hanem célirányosan a tavaly már jólbevállt kisvonathoz iszkoltunk, amivel felvitettük magunkat a hegy tetejére. A kiírás szerint van gyerekjegy is, de a fickó se tavaly, se idén nem kért egyik gyerekre sem fuvarpénzt, még Mátéra sem, pedig ő azért már benne van a korban.
Idén viszont sokkal jobban élvezték a vonatozást, mint tavaly, Milán szinte végigkacagta az egész utat, és most még Marci sem sírt. Pikkpakk fent voltunk. És milyen jó, hogy nem kellett 3 nyafogó gyerekkel felgyalogolni :)
A szomszéd ülésen lévő párral körbefotóztuk egymást, és amikor megkérdezték, hogy szerintünk mekkora vihar az, amikor már nem megy vissza a hajó, akkor jutott igazából az eszünkbe, hogy tényleg esőt is mondtak mára, meg szélvihart, de nem foglalkoztunk sokáig a dologgal, hiszen verőfényes napsütés volt, és B tervnek meg ott volt még a busz meg a vonat is.

Tihanyba érve persze, hogy első utunk az apátság melletti sétányra vezetett, hogy kinézzünk. Minden mást későbbre halasztottunk. Gondoltuk, addig nézzünk ki, amíg nem szakad le az ég, mert esőben azért nem annyira szép a kilátás. Milán persze már ekkor fáradt volt, meg szomjas, meg éhes, és ezek különböző kombinációi. Néha még a lábát is fájlalta, és percenként kérdezte meg hogy mikor eszünk már fagyit, és mikor megyünk a kalózmúzeumba. És szép lassan a felhők is gyülekeztek, feketedtek.

Aztán a békés Balatonnézésnek természetesen Marci vetett véget, amikor egy laza csuklómozdulattal lekapta Milán fejéről a kalapot, és lehajította, az akkor még ismeretlen mélységbe. Milán persze ordított, Marci meg irtó viccesnek találta a dolgot. Csak annak a száz turistának a szeme tapadt ám ránk egyidőben, nem több, akik körülöttünk lévő 50 méteres körzetben voltak éppen.  Feri áthajolva a falon feltérképezte a helyzetet, és végül átpattant a túloldalra, és megmentette Milán kalapját. Ő volt a nap hőse :)
Ezek után próbáltunk még úgy tenni, mint egy normális család,  de sebesebbre kapcsoltuk a tempót.

Én nagyon szeretem Tihanynak a kézműves utcáját, szeretem nézegetni a kipakolt szépséges holmikat, és azok a házak is olyan nagyon szépek. Most is végigmentünk rajta egy darabon, közben a fiúk hol fakardot akartak, hol valami mást, hol fagyizni, hol meg odaérni a kalózmúzeumba.

 A múzeum még fagyiztunk egyet, nehogy aztán már késő legyen. Most nem a jólbeválltba mentünk az apátságnál, hanem a Levendula fagyizóba, és hát... jó volt, jó volt, de a másik sokkal jobb.

 Marci most nem kapott külön egy gombóc fagyit, így viszont nagyon hamar elkobozta Apa fagyiját, amit olyan erővel szorított, hogy képtelenség volt tőle visszaszerezni. De jófej volt, mert néha azért odatartotta Ferinek, hogy nyaljon belőle, sőt a tesóival is megkóstoltatta.