10. nap- Mai kép rólam

Hogy majdnem keretbe foglaljam ezt a 10 napos képes játékot, az egy évvel ezelőtti énemet update-elem, ímmáron 3 saját kerekbuksijúval.

Szóval mostanában leginkább ebben a felállásban vagyok elérhető és felismerhető:

9.nap- Nyaralós kép

Ha nem vesszük olyan szigorúan, és a tavaszi-őszi-téli utazások is nyaralásnak számítanak, akkor ez az a pont, amelyhez a legtöbb képet tudnám betenni, mert rengeteg kedvencem van. Mégis, már amikor másoknál megláttam ezt a pontot, akkor tudtam, hogy melyik lesz az én nyaralós képem, mert bár nem mai a kép, hanem már 7 éves is elmúlt, mégis ez a kedvencem azóta is, és eddig nem tudta ezt az érzést bennem semelyik másik felülírni.

A kép 2005. júniusában készült a nászutunkon, Santorinin. Robogót béreltünk, és azzal téptünk keresztül-kasul a picike szigeten, ha megtetszett valami, akkor megálltunk, csodáltuk a megunhatatlan panorámát, a sziget meredek ívét, a tenger közepén békésen lapuló vulkánszigetet, vagy a végtelen messzeséget. Ha a képre nézek, még mindig eszembejut az a bizsergető érzés, amit akkor éreztem, hogy szinte sírni tudtam volna a gyönyörűségtől. 

8.nap- Barátnős kép

A vicces képhez hasonlóan most sem voltam könnyű helyzetben, mert nemigen vannak raktáron barátnős képeim, (lehet, hogy a régesrégiek között van valami, de azt most nem volt kedvem előkotorni), amik meg vannak, hát azok javarésze valami bulin készült, és akár a vicceskép kategóriába is sorolhatók lennének. Végül aztán nagy nehezen csak találtam 2-t is, amin elfogadhatóan néz ki mindenki.

2007. nyarán Vicával a Fertő-tónál:

És 2006. decemberében két kedves kolléganőmből lett barátnőmmel egy céges évzáró buliban:

Milán és a szobatisztaság

Azt kell mondjam, ez a kettő két külön fogalom. Milánnak esze ágában sincs szobatisztulni, pelusmentességről hallani sem akar, arról meg hogy a wc-be végezze a dolgát pláne nem. Teljesen elutasító. Minden próbálkozást hárít.

Persze én is hibás vagyok kicsit ebben, mert a nyáron, amikor talán könnyebben rá lehetett volna venni a kisgatyára, na akkor nekem pont nem hiányzott hogy még extra mosni- és takarítanivalót csináljon. És mivel ő maga meg nem erőltette, hogy márpedig neki nem kell pelus, így én sem nagyon forszíroztam, így volt kényelmesebb és könnyebb mind a kettőnknek. Persze volt néhányszor már bugyiban, de ő pelusként funkcionáltatta. Szerencsére a kertben volt, nem a szobában. Meg olyan is van, hogy ráül a wc-re de csak papírt tép meg lehúz, és állítása szerint bárminemű produktumot csak Máté tud oda beletenni, ő nem.

Szóval a nyár el is telt, most már javában benne vagyunk az őszben, és hiába kérdezgetem tőle, hogy nem szeretne-e a wc-re járni, úgy mint Máté, úgy mint Apa, úgy mint a nagyok, a válasz kitartó nem, nem és nem. Pedig már ezer dologgal próbáltam rávenni, hogy legalább csak próbálja ki, pl. hogy pelusban nem lehet oviba menni, nem lehet fociedzésre járni, sőt még úszásra sem. Teljesen hidegen hagyja. 

Valami gátlás van benne, amit igazából nem tudom hogyan kellene kiűzni belőle, és csak bízom benne, hogy majd magától megoldódik ez a probléma is amikor eljön majd az ideje. Hiszem, hogy mindenkinél eljön az idő, amikor nem csak testileg, de lelkileg is éretté válik arra, hogy szobatiszta legyen. Máténál ez nagyon könnyen jött, 2 és fél évesen szinte 2 hét alatt éjjel-nappal szobatiszta lett. Milánnak nyilván nem tett most túl jót Marcika érkezése sem, ebből a szempontból, bár nem érzem rajta hogy féltékeny lenne rá, sőt nagyon szereti, azért mégiscsak kevesebb figyelem jut rá, és gondolom ezt ő is érzi. Nyilvánvaló, hogy Milán még nincs kész a szobatisztaságra. De nem sietünk sehová, ráérünk, nem erőltetünk semmit, max. rákérdezünk néha-néha, hogy mi lenne ha...  Biztos, hogy eljön majd az ő ideje is.

És hogy mennyire nem érdekli ez a bugyitéma még, arra jó példa egy ma délelőtti párbeszédünk:

Én: - Figyelj Milán, vegyünk neked versenyautós (verdás)  bugyit?

Milán:- Nem kell!!!! Csokit vegyünk inkább, az jobb nekem!

7.nap- Vicces kép rólam

Az igazság az, hogy rólam nemigen készülnek vicces képek, vagyis biztos készül, de nem éppen vállalható, és  ha az a mi gépünkkel történik, akkor azokat én villámgyorsan törlöm mindenhonnan, mások rólam készült viccesképeihez meg nem jutok hozzá. Szerencsére. 

De átkutatva a régebbi képeket azért találtam két viccesnek mondhatót. 

Mindkettő 2007. őszén készült, a balatoni nyaralásunk alkalmával, akkor még a gyermektelenek táborát erősítve, de Matyival már a pocakban. 

Az egyik egy Füredről Tihanyba menő hajón, szélfútta frizurával:

 

A másik pedig... ha már nyelvnyújtás (és lsd. előző poszt)... még ekkorra sem nőttem ki.

6.nap- Gyerekkori képek rólam

A feladat szerint elég lenne egy képet ide biggyesztenem, de ahogy nézegettem a régi képeket, végül nem tudtam választani, hogy melyik is lenne jó, mert az egyik ezért, a másik meg azért tetszett meg nagyon.

Az egyik például azért, mert már olyan sokszor mondtam, hogy milyen golyófejű voltam kiskoromban, hogy akkor íme a bizonyíték, hogy valóban tükörnek is lehetett volna használni a fejem tetejét, továbbá fény derül arra is, hogy kitől örökölte Máté a kajla füleit:) (mégiscsak az én fiam:))

Aztán a másik azért, mert látszik rajta, hogy már 2 évesen milyen trendi voltam a matyómintás szettemben:)

és nem csak trendi voltam, hanem bevállalós is... erre bizonyíték a bugyi pelusvillantós kép:

A következő igazából csak magam miatt, hogy majd jusson eszembe, ha Máténak a nyelvnyújtós képeit nézem. Úgy látszik ez a nyelvnyújtogatás genetikailag van kódolva bennünk.

És végül egy óvodáskori beállított, amikor már szép frizurám van, és még mindig trendi vagyok:)

5.nap- Egy kép ami boldoggá tesz

Mondhatnám, hogy nehéz dolgom volt, mert rengeteg képünk van, újabbak-régebbiek, és ennek a rengetegnek a jórésze olyan, amire ha ránézek, akkor rögtön tudom, hogy hogyan, mikor, milyen körülmények között készült, és tényleg olyan, mintha megint ott lennék, és ez jó. 

Mégsem volt igazán nehéz dolgom, mert van egy kép, amit nap mint látok a monitoron háttérképként, és bár van ennél frissebb képünk is, és lehet hogy olyan is van, ami hasonlóan jókedvre derít mint ez, de ezt valamiért nem tudom megunni, mert ahányszor ránézek nevethetnékem támad. Szóval nem is igazán boldoggá, hanem inkább vidámmá tesz.

A kép maga tavaly májusban készült egy elzászi mesebeli kisfalu főterén elég ad hoc módon, vagyis nagyjából úgy történt, hogy mondta Feri gyorsan álljatok meg valahol amíg nem jön senki, és csináljunk egy képet. Mi meg odaálltunk, Feri meg szokás szerint szaladt, hogy még az önkioldás előtt odaérjen és beférjen a képbe. (nem mindig fér bele, van amikor a feje hiányzik, jó esetben csak a válla:))

Máté akkoriban a nyelvnyújtós fényképezkedésnek hódolt ezerrel, itt sem hazudtolta meg magát, sőt... megspékelte még egy kis karatekölykös mozdulatsorral. Milán pedig értetlenül nézi, hogy úristen, hová csöppentem... ez az én bátyám??? Én  meg csak a szokásos tejbetökvigyoromat hozom, semmi extra.

És akkor íme a kép:

Dióhéjbogarak

Néhány napja találtunk egy jó nagy diót a szomszéd néni háza előtt. Óvatosan kettészedtük, hogy ne sérüljön meg a héja, és az egyik felét Máté a másik felét Milán kapta meg festésre. Először csigabigát akartunk belőle csinálni, de Máté inkább piros temperával akarta kifesteni, így az övé egy csinos katicabogár lett. Milán pedig először zölddel festett, akkor még úgy volt hogy béka lesz belőle, aztán a zöldet átfestette feketével jó alaposan, majd még egy kis sárgával fakított rajta. Végül én húztam rá neki néhány csíkot, így az övé valami méhecskeszerű lett. De tulajdonképpen mindegy is, hogy mik lettek, mert egész sokáig elvoltak a dióhéj festéssel, és ez a lényeg. 

Almaszüret

Középső csoportban már nem csak a kötelességek és elvárások nőttek meg, hanem a szórakozási lehetőségek is, merthogy a kiscsoportosokat még nem vitték tavaly sehová, buszos kirándulásra meg pláne nem, arra az egyre év végén a Medveparkba is csak azért, mert Ibolya néni megbízott bennük és vállalta értük a felelősséget. És milyen jól tette, mert nem is volt velük semmi gond, és nagyon élvezték természetesen.

De most, hogy már nagy és okos középsősök, most már szabad a pálya. 

Így aztán tegnap délelőtt almaszüretre ment az óvoda aprja-nagyja, busszal, Pomázra. 

Máté nagyon lelkes volt, egyrészt szerintem azért, mert nagyon szeret egyébként is a kertben ténykedni és segíteni, másrészt pedig ez a buszos kirándulás mindig nagyon izgatja, hiszen igazi nagy busszal mennek.

Nagyon aranyos volt a kis hátizsákjával, és ahogy bandukoltunk az ovi felé minden szembejövőnek elmondta, hogy ő ma almaszüretre megy. 

Délután aztán végtelenül büszkén mutatta a hátizsákját, hogy mennyi almát szedett:) Sokat. Szegény alig bírta hazahozni.

Persze jóval többet szedtek, mert szerencsére volt bőven alma, és mivel kicsi fák voltak simán elérték a gyerekek is, és nagyon élvezték, és nagyon tetszett nekik. Annyi almát szedtek, hogy mindenkinek bőséggel jutott a hátizsákjába, maradt tízóraira, és még almássütit is fognak sütni, azt mondta Ibolya néni. 

Aztán külön élmény volt Máténak, hogy a buszban volt igazi biztonsági öv, mint az autóban, és be is kötötték. Ez nagyon tetszett neki. 

Ma reggel a korábbanérkezők pedig már javában rajzolták az almáskertet. Kíváncsi vagyok Máté is  lerajzolja-e :) 

( néhány napja rákapott a rajzolásra, és kis gyakorlással már egészen ügyesen megy neki. Remélem most már rákap majd az ízére.)

4.nap- A kedvenc színű tárgyam

Bajban vagyok, mert igazából nincs kedvenc színem. Mindig vannak, amelyeket jobban szeretem, de olyan megőrülök a pirosért érzésem egyik szín iránt sincs, de tulajdonképpen olyan szín sincs, amivel nagyon haragban lennék.
Így aztán  úgy választottam most ide képet, hogy mi az amiért a legjobban fájna a szívem, ha teszem azt elköltöznénk, és itt maradna minden. Arra jutottam, hogy a konyhámat nagyon sajnálnám, és még a színe is nagyon tetszik.
Egy részlete:

Nyugiszék forever

Máténál létszükséglet volt, miután nagyjából 1 hónapot kizárólag ölben volt hajlandó létezni éjjel és nappal, és már ínhüvelygyulladásos lett a könyököm, kellett valami alternatíva. Bejött. Szerette. Nekem pedig hatalmas könnyebbség volt, hogy legalább 10-20 percre le tudtam úgy tenni, hogy nem üvöltött.

Milánnal már rutinosan használtam, és bár neki nem volt rá akkora igénye, mint Máténak, mert ő jól elvolt az ágyában is, vagy a kanapén nézelődve, azért jól jött esténként amikor egyedül voltam velük, így aztán jól bele is szokott, és hosszan, nagyon hosszan csak ebben aludt el.

És most megint előkerült. És bár eddig még nem üzemel gőzerővel, mert Marcika is inkább ölbenösszebújós, de ha erre nincs lehetősége, akkor jól elvan a nyugifotelben is, csak legyen aki ringatja. Ringatásban pedig már nagy rutinom van:) Simán megfőzök vagy kivasalok úgy hogy a fél lábammal a hintaszéket hintáztatom. 

Marcika pedig a bátyjaihoz hasonlóan übercukin tud benne szundikálni:)

3.nap- Akiket szeretek

Hát persze hogy ők:)
A dacos majdnem 5 éves, az öntörvényű és végtelenül érzékeny majdnem 3 éves, és az egyelőre simulékony több alig mint 1 hónapos pufifánk:)

5 hét- 5 kiló

Ez a két számadat jellemzi leginkább mostanság  a mi Marcinkat.
Ebből rögtön két dologra lehet következtetni.
1. tényleg rohan az idő.
2. nem éheztetjük.

A 2. pontot alátámasztja, hogy elkezdtem félrerakosgatni az 56-os ruhákat. Még nem mindet, mert van még ami jó, igaz, javarészt azok, amiket a bátyusok már kényelmesre kitágítottak. Aztán ott vannak a husi combocskák, a kerekedő pofikák, a nyak alatti kis toka, és most már farpofája is van:) Szóval jó húsban van no, de hát fel kell zárkózni a tesókhoz, különben még rásütik a bélyeget, hogy ő a legkisebb.

Amúgy meg tök fura, mert eddig sosem volt olyan gyerekem, aki hasra fordítva ne üvöltött volna torkaszakadtából, és most itt van Marcell, aki nemhogy nem üvölt, de kifejezetten szeret hason feküdni, sokszor ő maga kéri, hogy fordítsam meg, (nem, nem használja még az "Édesanyám, fordítson már át a hasamra legyen kedves!" mondatot, egyszerűen csak addig nyűglődik amíg nem kapcsolok.) És amikor megfordítom, akkor szépen elhelyezgeti a kis buksiját, és dob egy jó adag szundit. 

Így aztán hogy Marcika hasonfekvős, volt lehetőségem rácsodálkozni, hogy milyen szép ügyesen tartja a fejét, amire a nagyoknál csak jóval később lettem figyelmes mivel gyűlölték a hasonfekvést. Szóval nagyon szépen, peckesen tartja a fejét, igaz még nem sokáig, hamar elfárad, de már ez is olyan csoda nekem. 

Aztán a néhány napja beköszönő szeles időnek hála, észrevette az ablak előtt lengedező szomszédfáit. Teljesen lenyűgözik az ide-oda hajlongó faágak. A másik kedvence az olvasólámpa fénye a falon. Ezek bambulásával hosszan képes ellenni. 

Szeret ölbebaba lenni, sőt... ki is sírja magának, hogy az lehessen. Nem bánom egy cseppet sem, igaz, egyre jobban érzem a súlyát a hátamban és a bicepszemen. Mit nekem RubintRéka:)

Egyébként meg egy tündérbogyó csodamanó. 

Természetesen imádjuk!!!! Mindannyian.

2.nap- egy 1 évvel ezelőtti kép rólam

1 évvel ezelőttről egy nagyon jót találtam... nem feltétlenül én vagyok nagyon jó, hanem a szituáció... mintha  predesztinálná a jelenlegi felállást. A képen Matyika és Milcsike mellé még Csongi társult be harmadiknak:)  Én meg vigyorgok mint a tejbetök, pedig akkor még nem is sejtettem, amit ma már tudok:)

10 napos fotókihívás -1.nap

Cuckánál meg még másoknál is láttam ezt a játékot, ami nem tesz mást, mint hogy 10 napig minden nap jönnöm kell/kellene egy képpel az alábbi ütemterv szerint.

1. Nap - Faceboook profilképed
2. Nap - Egy 1 évvel ezelőtti kép rólad
3. Nap - Egy kép valakiről, akit szeretsz
4. Nap - Fotózd le a kedvenc színű tárgyat a szobádban
5. Nap -Egy kép, ami boldoggá tesz
6 . Nap-Egy gyerekkori fotó rólad
7 . Nap-Egy képen, ami vicces fejet vágsz
8. Nap -Egy kép rólad és a legjobb barátodról
9. Nap - Egy nyaralós képed
10. nap -Egy mai kép rólad

Hát nálam most jött el ennek az ideje, de már előre szólok, hogy elképzelhető, hogy nálam a 10nap  nem 10 lesz, hanem több, majd meglátjuk, ahogy a vak is mondja.

1. nap, amolyan bevezetésképpen meg kell mutatnom a facebook profilképemet:) Ha valaki még nem ismerne, akkor íme ezzel a képpel futok facebokk-éknál. 

A kép durván másfél évvel született  pontosan a 32-dik születésnapomon, és úgy gondoltam, hogy elég korrekt és felismerhető rajta a fejem a régnemlátott ismerősök számára is.  Azóta már lehet hogy illene egy update verziót feltölteni a mostani valómmal, de mióta azt vettem észre, hogy az évek csak öregítenek rajtam nem szívesen állok a kamera elé, ha nem muszáj, így lényegesen kevesebb kép készül rólam, vállalható pedig még kevesebb.

Állatkertes Varázshegyes ( egy hosszadalmasabb bevezetővel)

Tegnap délelőtt állatkertben voltam a fiúkkal. Igen, én egyedül, meg a 3 kiskorú. Igen, mert néha tényleg nem vagyok normális :) Már így is én vagyok a kerületben a Nő, aki 3 gyerekkel jár az úton, és ezt úton-útfélen meg is jegyzik, hogy hűűű micsoda bátorság ennyi kicsi gyerekkel egyáltalán a lakásból is kijönni, nemhogy az utcára bármilyen célból kimerészkedni, de hát ez van. Azt is mindig elmondják, hogy hát ők biztos nem mernének elindulni, kettővel sem, hát még 3-mal, de én, ha épp jó passzban vagyok, akkor csak mosolygok rajta, de ha épp nemjóban vagyok, akkor meg csak annyit válaszolok, hogy helyettem meg nem vásárol be senki, szóval vagy elindulok én magam a 3 gyerekkel, vagy rághatjuk otthon a küszöböt.

Na de jól el is kanyarodtam a témától, csak hát tényleg néha ki tud borítani, mikor azt hiszik, hogy én jókedvemből cígölöm magammal mindegyiket, pedig nem... nekem is egyszerűbb lenne bárkire rábízni egy fél órára, mint bárki másnak, csak hát én nem tudom kire bízni. Ennyi.

No de lényeg a lényeg.... hogy a hétvégén az állatkertben volt egy szelektív hulladékgyűjtős kezdeményezés, mégpedig hogy 10 italoskartonért cserébe adtak egy gyerekjegyet. 

Először nem nagyon volt kedvem az egészhez, egyrészt mert újabban a Nagyobbak elég értetlen korszakukat élik, ami kissé megnehezíti a velük való érdemi kommunikációt. Másrészt tartottam tőle, hogy sokan lesznek, és ez a kettő együtt nem egy jó kombináció. 

Végül aztán csak nekivágtunk, és mivel Feri megirigyelte az én vágott hasamat, ezért pár napja ő is csináltatott magának egy vágást, (sérvműtét), így ő itthon maradt pihenni. 

Szerencsére nem voltak olyan sokan, amikor odaértünk, alig kellett sorbaállnunk is, és bent is egész elviselhető volt a népsűrűség. A fiúkkal megbeszéltem, hogy ne nagyon távolodjanak el tőlem és a kocsitól, vagy a kocsi előtt menjenek hogy lássam őket, vagy fogják meg vagy valami, a lényeg, hogy nehogy elkóboroljanak, mert akkor az életbe nem találjuk  meg egymást. Valami csodával határos módon fel is fogták, mit mondok, mert tényleg szépen jöttek, látótávolságon belül mászkáltak csak el.
Mivel Máté szokás szerint a vizilovakat szerette volna megnézni, meg a tigriseket, Milán pedig az elefántot, így arra felé indultunk, és meg is tettük a szokásos körünket. 

Aztán innen kicsit változtattunk a szokásos útvonalunkon, (fókák, pingvinek, tevék, kecskék) és nem az állatkert másik fele felé indultunk, hanem bementünk a Varázshegybe, ami nemrég készült el. Na itt aztán volt tömeg rendesen, de azért ha már ott voltunk, akkor kicsit körbenéztünk, amennyire tudtunk, de valószínű, hogy egyszer majd egy egyszerű hétköznapon visszajövünk, és akkor mindent alaposan megnézünk.
De azért így is láttunk elég sok mindent, kitömött állatokat, csontvázakat, hogy hogyan élnek a hangyák és a patkányok a föld alatt, ( az egerek, patkányok, és egyéb rágcsálók lettek Milán kedvencei), tengeri élőlények makettjeit.
A hegy egyébként 4 szintes, de mi csak az első kettőn voltunk, egyrészt a sok ember miatt, másrészt mert már nagyon eltelt az idő.

Milán kedvence, a törpecickány:

Az én kedvencem:) A szenvedő lovag:)

 

Simike persze  végig aludt  volna. Csak akkor ébredt fel, amikor a fiúk szépen letelepedtek egy padra perecezni, én pedig kiráncigáltam a félálmából, (igen, még mindig vagyok ennyire amatőr) mert azt gondoltam biztos már ő is megéhezett, és soha jobb alkalom ennél nem lesz arra, hogy megetessem. Evett is szorgalmasan, csak aztán már nem tudott visszaaludni, és amikor már nagyon unta a banánt, akkor bizony nyűglődött egy kicsit, de tényleg csak egy picikét, és azt is már hazafelé jövet. 

És végre csináltam róla nyitottszemes fényképeket is:) És éppen 1 hónapos!!!!!

Végül aztán nagyon jól éreztük magunkat, és nem bántam meg, hogy nekivágtam a fiúkkal, mert ők is élvezték, és jók is voltak, szót is fogadtak. Ha hazafelé nem kellett volna több mint fél órát várni a trolira, mert az egyik járat kimaradt, és ha utána a fiúk nem vesztek volna össze a vizen, akkor hibátlan lett volna a kirándulás. De így is megért 9 pontot.

4 hetes

Máris.

Az elmúlt hetek csak úgy sittysutty kihullottak alólunk. Még csak most született... még nemrég jöttünk haza... és tessék eltelt 4 hét, és vasárnap már egész 1 hónapos lesz a Legkisebb Kishercegünk.

A héten volt védőnénis és doktornénis raport is, egyelőre itthon, és mind a ketten meg voltak vele elégedve. Nincs is miért panaszkodni. Eszik is és alszik is, jó sokat, és ez meg is látszik rajta, nő mint a répa, hízik mint a kölyökgólya, most olyan 4500 g körül van, szóval jó húsban van. 

Végtelenül türelmes, egyelőre, mivel nincs más választása tűri, hogy húzzuk-vonjuk magunkkal, boltba, oviba, Milántornára, Matyifocira, játszótérre. Nagyrészt ezeket a programokat elejétől a végéig végigalussza, néha esetleg kipislant, olykor esetleg enni kér, és már alszik is tovább. Néha úgy sajnálom, hogy szegénynek nincs egy perc nyugta sem, mert mindig van valami, vagy nyüzsög körülötte valamelyik tesó, vagy megyünk valahová, de hát ilyen sanyarú a harmadik gyerekek sorsa mifelénk.

Ha ébren van, mert egyre többször ilyen is előfordul, akkor nézelődik, bámészkodik, vagy a nagytesók szórakoztatják. 

Tejkiütéses. Elég durván, de mintha talán már múlna. ( ezért jó, ha sok gyereke van az embernek... lassan a gyerekbajok teljes palettáját lefedjük. Tejkiütése pl. eddig még egyiknek sem volt. Most Marcikának van.)

Kicsit hasfájós. Ebben viszont nagy rutinom van, viszont közel sem olyan durva a dolog, mint Mátéval volt anno. Szóval abszolút a kezelhető kategóriába sorolom.

Sok vízben szeret fürdeni, és leginkább úgy, hogy a fél arcát belemeríti a vízbe. Ez biztos szép emlékeket idéz benne. Egyébként ordít mint a sakál. 

Igen, hangja is van, amit olykor kiereszt. 

Ilyenkor lefelé görbül a pici szája, és kétségbeesettem oá-zik. 

Még mindig van haja, de hátul már elkezdett kopni picit.

Szeret ölben lenni, és ha nem alszik el szopi közben akkor igenis riszálni kell a farát. 

Én meg úgy szeretem amikor ilyenkor odalapul, és csücsöríti a száját, helyezkedik a buksijával, majd egyszer csak bealszik.

Imádjuk! 

Olyan jó, hogy itt van nekünk! Úgy szeretem a kis puha testét, az illatát, a kis gödröcskéket a pofiján, úgy szeretem simogatni, szagolgatni. Minden percét élvezem amit vele tölthetek.

Már most azon nyafogok, hogy olyan gyorsan nő, olyan gyorsan megnő, és akkor nem lesz már kisbabám :(

Cukrászdában

A nyári szünet utolsó napján, hogy ne csak a másnapi szürke hétköznapok kezdetével legyünk elfoglalva, ellátogattunk a Vári cukrászdába. És hogy miért ide? Azért, mert a közelmúltban 2szer is találkoztam a nevével két különböző helyen, és mindenhol azt írták, hogy itt van a város ( a merészebbeknek az ország) legjobb fagyija. Hogy mi alapján lehet kiválasztani hogy a jó fagyi és a jó fagyi közül melyik a jobb, azt nem tudom. Tény, hogy a rengeteg éle fagylalt között az  igazán különlegesek vannak többségben, úgy mint a villányi boros, vagy a barackpálinkás, vagy a céklás, és még sorolhatnám, és legtöbbjük díjnyertes is. A fagylaltok biotejből készülnek, és többfajta cukormentes is kapható. 

Szóval ide mentünk vasárnap délután. Végigálltuk a hosszúnak tűnő sort, ami időben végülis nem lett olyan vészes, mondjuk Milánnak bőven elég volt ahhoz, hogy a nadrágjával végigsöpörje a lépcsőt kétszer oda-vissza. Szerencsére az ablakra is ki volt írva a választék, mert bent már nem nagyon volt rá lehetőség, hogy végignézegessük a kínálatot, így végül nekem nem is sikerült azt választanom, amit kigondoltam. 

Máté persze hogy rózsaszín fagyit választott, egy rebarbarás bodzát, Milán nem bonyolította túl, Ő csokit kért, igaz cukormenteset, és voltak benne apró csokidarabok:) 

Én valami extémkörtésre böktem rá végül, istenifinom volt, meg egy rózsalekvárosra, ez nem jött be annyira, de különlegesnek különleges volt, csak nekem kicsit olyan volt, mintha az illóolajat nyalogattam volna, és ettől a kényszerképzetemtől nem tudtam szabadulni. 

Hogy Feri mit evett, azt meg már elfelejtettem... upsz.

Szóval tényleg finomak voltak, ( mondjuk méregdrága is) és még ülőhelyünk is lett a teraszon mire kiértünk, pedig vasárnap délután lévén jó nagy tömeg volt. 

Sűrű vendégek nyilván nem leszünk itt, de nem elképzelhetetlen, hogy még máskor is beugrunk.