Esős Barcelona, 2.rész

Miután a kikötőből a jelenlegi állás szerint kihoztuk a maximumot, az eső még mindig hol esett hol elállt egy kicsit, visszafelé indultunk, hogy megkeressük Barcelona katedrálisát a La Seu-t, teljes nevén Santa Euláliát a Barri Gotic szívében. Ez az a városrész ami telistele van szűk kis macskaköves utcácskákkal, tele bárokkal, tapasozókkal, és olyan életszagú. Ezeket a városrészeket szoktam én nagyon szeretni. Most is így lett volna, ha nem kell szinte menekülőre fognunk a dolgot, és erkélyek alatt osonni, hogy minél kevesebb eső zúduljon a nyakunkba. Nem volt könnyű száraznak maradnunk, nem is sikerült. Kivéve Milánt, akinek a babakocsijához volt esővédő, és még hajlandó is volt beleülni, gondolom érezte, hogy elég gáz a helyzet. Ellenben Mátéval, akinek bár volt kapucnija, semmiképp nem akarta felvenni. Nekünk Ferivel meg még az sem volt, sőt esernyőnk sem, mert Feri ugyan mondta reggel hozzunk, de én nem akartam cipelni, és nyilván ő sem, mert ő sem hozta :) Mindegy.

A katedrálishoz vezető kis utca volt a legrosszabb választás a nap folyamán, mert amíg a templom hátuljától eljutottunk a homlokzatig, addig a vízköpőkkel szegélyezett kis utcán  ömlött a fejünkre az eső. Utálom a vízköpőket!

A templomba 6 euro volt a belépő, így ezt kihagytuk. Valamiért engem mindig felháborít ha egy templomba belépőjegyet kell fizetni, pedig sok helyen így van ez. Be is szoktunk menni néhányba, ha úgy gondoljuk, hogy az a templom más lehet a többinél, de alapvetően én nem érzem magamat sem annyira mélyen vallásosnak, sem annyira építészethez hozzáértőnek (ez meg aztán végképp nem vagyok), hogy különbséget tudnék tenni egyik templom és a másik között, vagy hogy bármiféle pluszt adjon az életemhez. Persze ha bemegyünk egyikbe-másikba, akkor mindig csodálatba ejtenek a hatalmas terek, a kupolák, a freskók, az ablakok, de teljesen dilettáns vagyok ahhoz, hogy megítéljem hogy mitől más az mint a többi.

Szóval nem mentünk be. Én mérges is voltam a hülye esőre...hogy nem lehet igaz, hogy még egy olyan ország olyan városában is sikerül eláznunk, ahol csak szökőévente esik az eső. (enyhe túlzással, de akkor is!!!) Inkább metróra pattantunk, és reménykedtünk benne, hogy mire a Güell parkhoz érünk, addigra kisüt a nap, hehehe :)) de legalábbis eláll az eső.

A nap ugyan nem sütött ki, de amikor kiszálltunk épp megint nem esett, így nekivágtunk a nem is kicsit meredek hegyoldalnak. Szerencsére nem a saját lábunkon  kellett a távot megtennünk, mert akkor még most is felfelé mennénk szerintem, hanem hegyoldalon végig mozgólépcsővel könnyítik meg a lusta turisták dolgát.

A Güell park megépítésével Eusebio Güell bízta meg Gaudit, mely gyakorlatilag egy lakóparkszerűségnek készült volna, de sosem készült el, csak az alapok és két ház épült meg, ma pedig egy gyönyörű park, ahonnan csodás a kilátás a városra. Már ha nem esik épp az eső, mert esőben nem sok mindent lehet látni :( A park a világörökség része, kedvelt találkozóhelye az időseknek és a gyerekeseknek.

Mire felértünk addigra a fiúk is teljesen megkergültek, Milán minden lépés után leragadt valami igen fontos dologgal szöszmötölni, Máté pedig valami saját költemény eldalolásába fogott a maga visszafogottnak nem mondható hangerejével. Szóval nagyjából mindenki minket nézett. Én próbáltam csinálni néhány Barcelona a magasból képet, de mivel sem az időjárás, sem a fényképezési tudományom nem javult azalatt a néhány óra alatt, így inkább nem minősíteném egyiket sem. Ellenben a fiúkat a falhoz állítottam, és róluk készült néhány aranyos kép, meg aztán a parkról magáról is sikerült egy-két értékelhetőt fotóznom, mert valóban nagyon különleges, egyedi, és hangulatos.

Elképzeltem milyen jó lehet itt fent a tavaszi napsütésben, csak ücsörögni a hullámpadon, kávézgatni, nézni a várost, átadni magamat a Gaudi-féle életérzésnek. Hát ez most kimaradt.

És készült családi kép is esőcseppel a Feri vállán:

És mire a bejárathoz értünk addigra megint alaposan rákezdett az eső, ami csak esett és esett, és ekkor úgy döntöttünk hogy most már kellőképpen vizesek vagyunk mindannyian, mert eddigre már Milán sem akart a jótékony esővédője mögé bújni, sőt Mátét utánozva ő sem tette fel a kapucniját sem, (helyette feltettem én, hogy leplezzem kicsit az ázott szopottgombóc fejemet:))  így a legjobb az lesz, ha innen egyenesen a vonathoz megyünk. Egyébként is elég későre járt már az idő. Szóval metróra pattantunk, majd hazavonatoztunk, de ekkor már tudtuk, hogy ez nem maradhat ennyiben, hiszen van még egy csomó minden amit látnunk kell!!!! Akár esik akár fúj! Többek között a Sagrada Familia, és a Camp Nou.

Így metróztak:

És a tömött metrón senkit nem zavart, hogy két ekkora gyerek kapaszkodik középen mert nem tudnak leülni. Szóval mi csak ne panaszkodjunk odahaza, hogy nem adják át a helyet....és itt is volt olyan metróállomás, ahol kilométer hosszú lépcsősoron kellett lecipelni a babakocsit, mert ott éppen nem volt se mozgólépcső, se lift. Ha egyedül lettem volna nem is tudtam volna kivitelezni a feladatot.

Otthon hullafáradtan zuhantunk mindannyian ágyba. Én persze nem tudtam aludni, mert folyamatosan Barcelona motoszkált a fejemben. Mert még esőben is teljesen elvarázsolt a sajátos barcelonás hangulatával, és már alig vártam hogy még egy napot ott töltsek, pláne hogy valahol tudtam, hogy  másnap már sütnie KELL a napnak!!!! Nem lehet másképp!!!

Hétvégi gigakirándulás Barcelonában 1.rész

Mióta kiderült, hogy jövünk majd ide Vilanovába, azóta arra készülök, hogy majd megyünk Barcelonába. Erre a kirándulásra az elmúlt hétvégén került sor.

Némi vacilálás után úgy döntöttünk, hogy mégsem autóval megyünk, hanem vonattal, mert így sokkal egyszerűbb és olcsóbb, és nem kell parkolóhelyet keresgélnünk egy idegen városban, amit utálunk. A vonat innen 45-50 perc alatt kényelmes körülmények között beröpített bennünket Barcelona belvárosába, mindössze 3.60 euroért fejenként.

És láttátok már esőben Barcelonát??? Nem sok mindenkinek adatik ez meg, nekünk igen. Megmutatom milyen:)

Tényleg nem is mi lennénk, ha nem esne az eső amikor megyünk valahová! Persze ez nem tartott vissza bennünket, és különben is az előrejelzések csak felhős időt mondtak aznapra, szóval dőlt belőlünk az optimizmus.

Szóval elindultunk, és dél körül már ott is voltunk Barcelona központjában!!!!

Az első perctől fogva imádtam!!!!! Leginkább azért, mert olyan más volt, mint az eddig látott nagyvárosok. Hiába hogy egyszerűnek tűnő emeletes házak övezték az utcát, mégis mindegyik olyan egyedi volt, olyan más, mint az otthon megszokott.

Az aluljáróból kiérve rögtön egy Gaudi-remekbe ütköztünk pl.

Úgy döntöttünk, hogy elsőként Barcelona bevásárló-sétáló utcáját a La Rambla-t vesszük célba, ami egyenesen levisz minket majd a tengerhez, és ott pedig majd meglátjuk merre tovább. Így is tettünk. Könnyen odataláltunk, szinte csak sodródni kellett a tömeggel, ami egyébként nem volt olyan vészes, sokan voltak ugyan az utcákon, de nem volt zavaró.

A Rambla olyan, amit szerintem direkt a turistáknak találtak ki, amellett hogy fantasztikus palotaszerű épületek, többnyire sokcsillagos szállodák kísérik az utunkat, az út két oldala és a középső sétáló rész is tele van szuvenír árusokkal, akiknél bármit meg lehet kapni Barca-színekben, még kiskanalat is, de ha valaki épp nem focirajongó, akkor választhat helyette valami Gaudisat. Én nagyon szeretem ezeket a kirakodóvásárokat. (Mondjuk volt kábé 50 bódé, de mindegyik ugyanolyan áron árult mindent, szóval szerintem ez egy maffia:)))

Az út felénél kábé betértünk a város leghíresebb piacára is, bár itt aztán tényleg óriási volt a tömeg. Állítólag itt a legnagyobb a kínálat az aznap reggeli frissen fogott halakból és a mindenféle tengeri herkentyűkből. Tényleg rengeteg volt, némelyikről azt sem tudtam, hogy mi a szösz lehet, eszik-e vagy isszák.  De volt itt sok minden más is, pl. csokipult, hatalmas sonkák, ínycsiklandó zöldségek-gyümölcsök.

Mire a Kolumbusz-szoborhoz értünk, addigra szépen elkezdett esni az eső is. Majd néhány perc múlva elég rendesen zuhogott, így a kikötőt a hajókkal csak kutyafuttában tudtuk megnézni, és bemenekültünk a kikötőben lévő gigaplázába. Barcelona egyébként a Földközi-tenger harmadik legnagyobb kikötővárosa, Marseilles és Genova után.

De előtte Máté még fotózkodott a szobor lábánál posztoló oroszlánokkal:)

A szobor egyébként 50 méter magas, és fel is lehet lifttel menni a belsejében, és állítólag csodás a kilátás a kikötőre és a tengerre. Az eső miatt erről teljesen meg feledkeztem, így ide most nem mentem fel, mondjuk amilyen szürke volt minden nem is hiszem, hogy sokkal több mindent láttam volna mint lentről. Ráadásul mindig ráesett az eső az objektívre, és van egy csomó vízcseppes képünk. Talán tényleg nem ártana elmennem egy fotóstanfolyamra, ahol megtanítanák hogyan kell esőben fényképezni. Ha már mindig mindenhol esik az eső, amerre mi járunk:)

Kolumbusz hajójával, amit újraépítettek valami évfordulóra. (nem olvastam el mert zuhogott az eső :(((( )

A fehér hajóra pedig szabadon fel lehetett szállni, és kipróbálni:

Folyt köv. melyben tovább áztatjuk magunkat Barcelona gótikus negyedében és a Güell parkban.

Még sok-sok képet  Barcelonáról IDE és IDE töltöttem fel.

Naplemente

Megunhatatlan. Gyönyörű és csodaszép. Minden nap más és más. Színpompás. Világossárgából indul, majd a narancsssárga ezer árnyalatából szinte pirosaslilás lesz.

Ilyenkor januárban nincs szezon. Mert bár kellemesen tavaszias az idő, de azért ez a hely nem erre van, azt a néhány futót, munkából hazafelé sétálót, kutyát sétáltatót és minket leszámítva nemigen jár a parton senki. De amikor közeleg a nap vége valahonnan mégiscsak előbukkannak az emberek, megtelik a sétány, (jó nem dugig, de azért vannak emberek), jönnek profik az állványaikkal, autodidakták a kis automatáikkal, köztük én is, és veszett módon kattintgatunk. Közben pedig nézzük, és csodáljuk. Minden egyes nap. És amikor végetér, amikor már egy halvány pici csík sem látszódik belőle, akkor nagy sóhajjal mindenki hazaindul. Szép volt. Megint. Ennek a napnak is vége. Jön egy új, aminek megint lesz a végén egy csoda.

És igaz a mondás... a felhők mögött mindig kisüt a nap:)

Nagyon-zoom:

Közösen

Máténak kakilnia kell. Milánt pedig mostanában minden nagyon érdekli, ami a wc körül zajlik, így vele tart.
Máté:- Gyere Milán, megmutatom hogy kell kakilni!
És Milán megy.
De alig telik el néhány másodperc hallom, hogy Milán már húzza is le a wc-t Máté pedig kiabál ki a wc-ről:
- Anyaaaaa, Milánnal nem lehet kakilni!!!!

A fiúk a tengernél

Azoknak aki ismerőseim a facebook-on már nem fogok tudni újat mutatni. A napjaink nagyjából azzal telnek, hogy délelőtt bevásárolunk, kizárólag csak az után miután megnéztük a bob mestert a tévében spanyolul, délután pedig a fiúk rendületlenül dobálják a homokot a tengerbe. Nem tudják megunni. Főleg Milán nem. Van is emiatt egy kis nézeteltérésünk amikor neki már jéggé van fagyva a keze a vizes homoktól, meg különben is már kezd sötétedni és haza szeretném terelni az ifjúságot. Hát ez neki nem nagyon szokott tetszeni.

És ma pedig már csütörtök van. Ami azt jelenti, hogy rohan az idő. Már a hazafelé útra fogaljuk a szállásokat:( 

De amiért viszont jó, hogy már csak 2 nap és megyünk Barcelonába!!!!!

Aix-en-Provance és az utazás sok képpel

Szóval miután jól teletömtük magunkat bagettel és croissonnal meglátogattuk Aix-en-Provance városát, ami a művészetek és a platánok városaként is emlegetve vagyon. És tényleg... a város szinte minden utcája hatalmas platánfákkal van szegélyezve. Ilyenkor januárban éppen kopaszok, de nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy elképzeljük milyen lehet itt tavasszal vagy nyáron, amikor minden zöld, amikor virágoznak a levendulák, és nem mellesleg nyüzsög a város a mindenféle fesztiváloktól. Turistákból még ilyenkor télen sem volt éppen hiány, de gondolom, hogy nyáron ennél sokkal nagyobb a tolongás.

A város régi főutcája a Cours Mirabeau gyakorlatilag két részre osztja a várost, és jól megférnek egymás mellett a régi Aix kanyargós, szűk sikátorai amik a hegyek mellett a másik nagy szerelmeim, és a hatalmas gazdag villák, luxusboltok.

A gyerekek nagy örömére pedig a város telistele van szökőkutakkal, kisebbekkel-nagyobbak, régiekkel-újakkal, neki mindegy volt, csak folyjon a víz, alig lehetett őket továbbrángatni onnan. Főleg Milánt.

És ha már Aix-en-Provance, akkor Cezanne, aki itt élt és alkotott. Ahol a járda széle is ilyenekkel van kirakva:

Fél 1 is volt már mire végre újra útra készen álltunk, és mivel a szívünk nem akart még Provance-tól megválni nem mentünk rá rögtön az autópályára, hanem autóztunk egy keveset városról-városra, és bár nem voltak levendulák, a táj még így is nagyon szép volt.

Ennél már csak az lett volna jobb, ha mondjuk levendulavirágzáskor bringával járjuk körbe a vidéket... no de ne akarjunk mindent egyszerre, nem?

Később aztán valahol Nimes magasságában még flamingókat is láttunk a tenger egy zárt öblében, vagy valami hasonlójában. A kis pöttyök a képek a flamingók, amikről a kép készítésekor még nem tudtam hogy azok, csak amikor közvetlenül melléjük értünk akkor vettem észre. De akkor meg már nem volt idő arra, hogy közelről is lekapjam őket, mert mire észbekaptam már nem is voltak sehol.

Ezután nem sokkal már újra az autópályán haraptuk az aszfaltot, a fiúk pedig miután felébredtek akkor olvasgattak, könyvet cseréltek, eszegettek, egymást etették, autóztak, szóval jól elvoltak.

Én pedig vártam, hogy újra feltűnjenek a hegyeim, amik ezúttal már a Pireneusok csúcsai lesznek, ami azt jelzi, hogy ha lassan is, de közeledünk a végcélunk felé.

Naplemente a Pireneusok fölött:

Ui.: A három napos utunk utolsó pihenőjén Milánnal Máté segítségével sikerült pofára esnie a parkolóban, és teljesen lezúzta az orrát. Az ezután következő képen ezért virít majd pirosan az orra. Szerencsére ha a jobb profilját fotózom, akkor nem látszik, úgyhogy talán lesz néhány olyan kép is majd, amin nem lesz boxolófeje.