2009. szeptember 30., szerda

Mérföldkövek

Annyi minden van, amiről írni szeretnék, vagy egyszerűen csak szeretném, hogy nyoma legyen, és már napok óta gyűjtögetem magamba, rendezgetem a képeket, de valahogy nem akar a fejemben összeállni egy bejegyzéssé. Csak kavarognak a fejemben a mondatok, de nincs közöttük összefüggés, valahogy nem tudok keretet adni az egésznek.
Pedig Matyi újabb mérföldkőhöz érkezett a nagyfiúsodás felé vezető úton. Volt már néhány ilyen megálló, amikor csak csillogó szemekkel  néztünk rá, hogy igen, milyen nagy már.
Az első ilyen talán az volt, amikor kinőtte az én szívemnek olyan kedves nyuszis nadrágját, amit az első karácsonyán hordott alig 10 naposan, és olyan nagy volt még rá akkor.
Aztán ott van az a nagy esemény, amikor igazi etetőszéket kapott, és amikor beleültettük, akkor olyan picike volt benne, és csak nézett jobbra-balra csodálkozva, hogy ez most mi a csuda.
Aztán talán a legnagyobb lépés ezideáig mégis az volt, amikor a bébihordozóját lecseréltük igazi ülős gyerekülésre. A hordozóból már alaposan kinőtt addigra, mindenhonnan ki- és lelógott, nem tudta a lábát kinyújtani. A nagy ülésben újra olyan picike volt, szinte elveszett benne. (erről nem találtam képet) .
És most itt az újabb lépés! Matyi kapott egy igazi nagyfiús ágyat. Az utóbbi jópár hónapban Matyi teljesen a mi ágyunkba szokott. Nem zavart minket, most sem zavar, sőt.. szeretjük, ahogy ott szuszmákol, hogy bármikor össze tudunk bújni, bármikor bele tudunk szagolni a kis szundiszagú buksijába. De mindenképpen kellett már egy másik alternatíva, ha esetleg mégis külön ágyba vágyna.  A kiságyáról hallani sem akar, és különben is az kell majd a Kistesónak.
Matyi persze lelkesen segített az összerakásban is, majd örömmel vette birtokba az új szerzeményét. Alvás terén még nem minden tökéletes, aludt már benne egy fél éjszakát, és a tegnapi déli alvását ebben abszolválta. De nem aggódom, szerintem előbb-utóbb rákap majd az ízére, addig is élvezzük a nagy összebújásokat.
És az idén is volt neki névnapos tortája, aminek az elkészítése nem az én érdemem, hanem családunk Júlia néniéjé. Tavaly még csak jelképesen volt elé téve, még nem kaphatott  belőle, idén már nagy örömmel falatozta.
Szóval zajlik Matyi körül az élet:))))

2009. szeptember 29., kedd

26.hét, 99 nap

99 nap. Ennyi van  vissza a számláló szerint a szimbiózisunkból. Rémesen kevés. Pláne, ha hozzáveszem azt is, hogy én ennél kevesebben gondolkodom, egy olyan 7-8 nappal. Szóval tényleg rohan az idő. Azt gondoltam, hogy mivel most itthon vagyok, és semmi dolgom, most biztos minden más lesz, mint ahogy Matyival volt. Igen, tényleg minden más. Még jobban el vagyok maradva mindennel, mint vele voltam. Szerencse, hogy nagy vásárlásokba most nem kell belebonyolódnunk, így talán a rémálom része, ami Matyival kísértett anno, hogy nem tudjuk hazahozni a gyereket, mert nincs neki itthon semmije, az talán elkerül. De!!! Lelkiekben még mindig van mit feldolgoznom, megemésztenem, és mintha ez most lassabban menne, mint 2 évvel ezelőtt. Akkor olyan jó volt elképzelni, hogy hamarosan lesz egy gyerekünk, hogy fiunk lesz. Most sokszor bele sem merek gondolni, hogy 3 hónap múlva 2 gyerekünk lesz, és 2 fiú. Az érzéseim teljesen ingadozóak, hol nagyon várom már, nagyon kíváncsi vagyok, és nagyon biztos magamban, hogy minden rendben lesz, hogy mindennel jól fogok boldogulni. Máskor pánikba esem, hogy úristen, mit fogok csinálni két gyerekkel, hogy fogom tudni őket ellátni, gondoskodni róluk, szeretni őket. Ilyenkor legszívesebben kérnék még egy kis gondolkodási időt, kis időt, hogy emésszem még magamban az eseményeket, hogy tervet csináljak, amit aztán felboríthatok, és fel is borítok, hogy elképzelhessem a mindennapjainkat, amik aztán úgysem olyanok lesznek, mint ahogy azt elképzeltem, hanem hol sokkal jobbak, hol sokkal rosszabbak. 
Lelki tusáim közben a Kisebbik viszont egyre aktívabb, egyre többször, és egyre erősebben jelzi, hogy lassan-lassan nem nagyon fog elférni. Érdekes, hogy pontosan ugyanott nyom, jobbra fent a bordáim között, ahol régen Matyi is, és ami már akkor is nagyon fájt. Szerintem még mindig nem olyan élénk, mint Matyi volt, de lehet, hogy ez csak azért van, mert többet mozgok, mint akkor, és ilyenkor Ő békésen ringatózik a vízben. 
És hogy mikor nevesíthetjük szegény, hát.... most már legalább vannak tippjeink. Közös nevező még nincs, igazi nagy favoritnév sincs. De majd lesz. Van még kilencvenvalahány napunk, hogy döntsünk:)))
 
És az aktuális pocakfotó:
 
 
A vérképem és a terhelt cukrom is tökéletes:)))

2009. szeptember 27., vasárnap

Állatkerti séta

Matyi közelmúltban volt nevenapját ma délután az állatkertben ünnepeltük. A részletes beszámolóm az imént elveszett.... de mindannyian jól éreztük magunkat, mindannyian alaposan elfáradtunk. Matyi bátran etetett és simogatott minden állatot, amit csak lehetett. Láttunk rengeteg pipit és hápit, ami többnyire az összes madarat jelenti. A mi kedvencünk a zsiráf volt, aki olyan közel jött, mintha puszit akarna adni, Matyié talán a róka, őket még felülről is meg kellett nézni. Majmot sajnos keveset láttunk, mert új hiperszuper természetazonos kifutójuk van, amin aztán úgy el tudnak bújni, hogy csak na., de a gorilla készségesen pózolt az őt bámuló tömegnek. Ugyancsak nem nagyon láttuk a nagyvadakat sem, akik pedig a délutáni sziesztájukat töltötték éppen valamelyik sarokban, és nem mentünk be egyik speciális házba sem (krokodilház, lepkeház, madárház, stb...) csak a szabadban sétálunk. Ettől függetlenül szuperül éreztük magunkat, és kellemesen elfáradva, istállószagúan értünk haza.
Ez volt az első igazi állatkert látogatásunk, de biztos nem az utolsó:)

2009. szeptember 23., szerda

Arcfestés

Megállt a szekrény előtt, egyik kezét az ég felé emelve, és szinte ugrálva kérlelt, hogy pepi, pepi!!!, azaz adjak neki papírt, rajzolni szeretne. Kapott. Nagyfiúsan leült az asztalához, behúzta a székét, és nekiállt. Én pedig örültem, hogy milyen jó, elvan ez a gyerek egyedül is, rajzol. 
Csak néhány perc telhetett el, nem sok, amikor arra lettem figyelmes, hogy nem hallom a filcek papírral történő találkozásának jellegzetes súrlódó hangját, csend van.  És bár a mű készülőben volt, de nem papírra került, hanem az arcára. De megörökítettem az utókornak:) ÉS rém büszke volt magára.
 

2009. szeptember 22., kedd

Home sweet home, casa dolce casa, otthon édes otthon

Újra itthon. Mégiscsak van valami igazság az olyan közhelyekben, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, és társai. Pedig relatív nem is voltunk távol olyan sokat, gondolok itt azokra, akik ezért vagy azért külföldön élnek. De elmondhatom, hogy 3 hét távollét után is bizsergető érzés felülről meglátni a Dunát, és tudni, itthon vagyunk. Kicsit lehet, hogy érzelgős,(mert az is), de akárhányszor repülünk haza, és meglátom a várost, mindig
Radnóti Nem tudhatom című verse jut eszembe. 
Az út teljesen jó volt, még Matyival sem volt  semmi  probléma, főleg azután, hogy maga a stewardess néni kötötte be az övét, amit általában nemigen tűr meg magán, de most lehet beijedt, és egész hosszan ücsörgött bekötve, olvasgatva, eszegetve, egészen addig, amíg a mögöttünk lévő kisbaba (szerintem pár hónapos lehetett csak) el nem kezdett sírni kb. az út felénél, és egész hazáig sírt. Ez az affér mátét annyira érdekelte, hogy innentől fogva le sem akarta venni a szemeit a síró babáról, és kitartóan ismételgette, hogy baba, szír,és nézett ránk tanácstalanul, nagy kerek szemekkel, hogymost mi van. Látszott rajta, hogy úgy szeretne segíteni egy kis simivel,de legalábbis tőlünk vár valamit, de hát mi ugyebár nem tehettünk semmit, Matyinak meg próbáltuk elmagyarázni, hogy mi a szitu. Mindenesetre jó volt látni, hogy egy ilyen helyzetben hogy reagál, nem ijedt meg, nem kezdett el ő is nyafogni, inkább szépen meghúzta magát csendesen. Persze ez nem jelenti azt, pedig de jó is lenne, hogy majd ilyen lesz minidg, ha a Kisöccse majd neadjisten egész álló nap sírni fog. (Ilyen Matyival nem egyszer előfordult, sajnos, főleg front idején). 
Hazaérve nagy boldogsággal pattant a rég elfelejtett motorjára, amiről kb. fél 10ig le sem akart szállni, sőt bepróbálkozott azzal is, hogy magával hozza az ágyba, de végül sikerült erről lebeszélni, majd édesen kidőlt a csatasorból. Szóval tegnap tényleg nem lehetett rá panasz, újra elővette a TündérMátyás énjét. 
Én ma reggel sajnos nem élvezhettem sokáig a saját ágy, saját takaró melegét, mert hajnali 6kor dobattam ki magamat a telefonom által az ágyból, ugyanis mennem kellett cukrot terhelni. Kicsit tartottam tőle, hogy hogy fogom viselni, a kialvatlanság, az éhség, a cukros lötyi, stb..., de nem volt semmi gáz, túléltem. Remélem az eredmény is jó lesz, semmi kedvem valami extra macerához, ha nem stimmelne valami. 
Hazaérvén Matyimanó már újra az igazak álmát aludta, mert mint megtudtam, ahogy kitettem a lábamat 3/4 7 magasságában neki is kipattantak a szemei, szóval békésen durmolt, nekem pedig nem kellett nagy öngyőzködés, hogy a 10 órás nosztalgiareggelim (tepertős pogi+kefír, ahogy a munkába járó énem szerette) után én is mellé bújjak. 
Most pedig próbálom magam utolérni, minden téren. 

2009. szeptember 21., hétfő

Felemás utolsó hétvégénk-Lodi

Matyi hangulata az elmúlt napokban olyan volt, mint az időjárás. A jókedvű, örökvidámságból villámcsapásként csapott át elviselhetetlen hisztifőnökké. És ha én nem kapcsoltam át ugyanilyen sebességgel a türelemgombomat, na akkor tört ki a káosz. Én akkor ideges lettem, hogy miért nem tud normálisan viselkedni, ő meg még jobban rázendített a semmisemjó hisztire.
Pénteken produkált egy minősíthetetlen vásárlást, amikor mindenért balhézott, pedig még egy olyan bevásárlókocsit  is kapott, aminek autó van az alján, és ő abban ülhetett volna. Ezt egyszer már bevetettük, és akkor nagyon tetszett neki, és nekünk is, hogy úgymond nyugodtan tudtunk vásárolni. De most ez sem vált be igazán, ha benne ült ki akart jönni, vagy folyamatosan tolni kellett, ha kijött, úgysem volt jó. Persze amikor egy másik kisfiú szemet vetett a járgányára, az már nem tetszett neki és sírni kezdett.
Ennek fényében nem igazán tudtuk mihez is kezdjünk az utolsó itt töltött hétvégénkkel, hogy egyikünk se menjen a másik agyára, és viszonylag ép bőrrel, és ép idegekkel térjünk ma este haza.
És mivel már többé-kevésbé ki is lőttük az r sugarú környezetünkben a megnéznivalókat, így nem mentünk messzire, csak a Milánótól kb. fél órányira lévő Lodi nevű városba, ami a wikipedia szerint falu, de szerintem város. A történelemben jártasak számára ismert lehet a név, hiszen volt itt egy Napoleon által vezetett győztes csata, melynek eredménye az lett, hogy Lombardia az Adda folyóig az uralma alá került.
A város egyébként nagyon barátságos, és hangulatos. A belváros szinte egésze sétálóutca, és ahol nem az ott is széles járdák vannak, igazi gyerekfuttató. Frászt tudok kapni a 30 cm széles járdáktól, ahol alig tudunk Matyival kézenfogva lavírozni, plusz a babakocsi, és mellettünk suhannak el az autók. Na itt szép szélesek voltak a járdák, ezzel nem volt gond. Futkározott is Matyi kedvére, majd a főtéren galambokat kergetett, az esti szabadtérin fellépő tánccsoport kamionját csodálta, játszott egy kicsit egy játszótéren, ahonnan elüldöztek a szúnyogok, és más tulajdonképpen nem is történt. Pár órát töltöttünk csak itt, de igazán jól sikerült nap volt, és minden félelmein ellenére Matyi igazán emberbarát üzemmódban működött.
Vasárnapra már csak egy kis városi sétát terveztünk, búcsúzkodást, hisz ma már megyünk haza, és egy darabig biztos nem jövünk, sem ide, sem máshová. De vasárnapra Matyi szombati tündérgyerekségét elfújta a szél. A gond szerintem azzal indult, hogy semmit, de egy negyed percet sem aludt. És innentől fogva meg voltunk lőve, mert ha nem az volt, amit ő akart, márpedig nem lehet mindig az, amit ő akar, akkor végzetes balhé volt.  Egyetlen egy dolog volt amit igazán élvezett, a vég nélküli szaladgálást a Dóm téren. Ez a hatalmas tér mindig elnyeri a tetszését, egyetlen hátulütője, hogy mindig rengeteg rajta a turista, ezért nagyon oda kell figyelni, nehogy valakinek a lába alá kerüljön.


Ráadásul mindig van valami rendezvény, ami még több embert vonz oda. A múltkor valami sportágválasztó volt, most pedig egy sátorban a BL- kupát , és mindenféle focis ereklyéket lehetett megnézni.Ha akartuk felmehettünk a kupához és csináltak rólunk egy képet, amit majd az interneten lehet letölteni.Ha már ott voltunk felmentünk. Kép még nincs. A Bl népszerűsítő rendezvény egyébként Pestre is jön majd, októberben, szóval ott is meg lehet majd nézni, igaziban.
Úgyhogy a tegnapi utolsó napunk hála Matyinak elég fárasztóra sikeredett. Hisztimester az egész napos nyűglődés után 8kor már az igazak álmát aludta, egészen reggelig, egy nyikkanás nélkül.
Most pedig várom, hogy mikor dől ki megint, hogy tudjak csomagolni. Mert vele együtt sok mindent lehet, de csomagolni nem. illetve csak ki, be nem.
Ja és ma van a névnapja. Amire egyelőre egy hazautat kap. Aztán ha jó idő lesz, akkor hétvégén egy állatkerti látogatást. De hát az még odébb van. egyelőre jussunk haza, épségben:)

2009. szeptember 15., kedd

Esős napokon

Esik. Hol jobban, hol kevésbé. Régen, gyermektelenül szerettem az ilyen esős időt is. Amikor csak szép csendben esik, nincs mellé viharos szél, nincs hideg, egyszerűen csak esik. Nem zavart, ha hazaérve bőrig áztam, a hajam és a ruhám csatakos volt. Gyerekkel természetesen mindent más szemmel látok. Most már nem annyira buli egy esős nap, sőt... inkább szenvedés, mert nem mehetünk ki, be vagyunk zárva. Kicsit félek is a téltől,hogy mi lesz ha már megszületik a kisÖcsi, és mondjuk döngetnek odakint a mínuszok, mi lesz Matyival. Na de minden napnak a maga baja...
Szóval esik, és mi nézzük az esőt. Szerencsére a szobánk az utcára néz, így mindig van látnivaló. Matyi szájából az elmúlt két napban leginkább két szót hallok, autó, és ágy. (ezt néha ági-nak is lehet érteni). Ha autó, akkor oda kell állni az ablakhoz, és bámulni kifelé. Ő minden egyes autóra ami elhalad rávágja, hogy autó, nekem pedig helyeselnem kell. Szigorúan, ez nem maradhat el. Néha jön egy busz is, és néha egy-egy sétarepülő. Matyi elvan, órákat tudna ácsorogni az ablakban autókat nézve. Hogy én se unjam magam annyira elkezdtem a színekkel tarkítani a nem túl változatos -Autó. Igen, autó. beszélgetésünket. Hátha ragad rá valami belőle. Most itt tartunk. -Autó!!! Igen, ez egy szép piros/kék/fehér/fekete, stb. autó. Aztán ha már ebből is kihoztuk a maximumot, akkor legfeljebb ráállunk a típusokra. Remélem addigra eláll az eső.
A másik, az ágy. Ilyenkor az ágyra kell menni. Pampam felszólításra megfelelően el kell helyezni a párnákat, és feküdni. Ez egy kicsit jobb móka, nekem. Van amikor be kell kapcsolni a tévét, és keresni valami Matyinaktetszőt, amit aztán nem néz. Vagy lóbáljuk a lábunkat, vagy Matyi körtáncot jár. Teljes mértékben Ő a főnök. A legkedvesebb dolga az pedig az, amikor engem szépen lefektet, és simogatja a pocakomat, odateszi a buksiját, mutatja, hogy baba. Aztán mutatja a saját hasát is:) Biztos nem érti, hogy lett ekkora hasam. Bár egy kiadós vacsora után Neki is elég méretes tud lenni, főleg, ha még ki is tolja.
Hát így tengetjük az esős napokat, ami remélem nem tart már soká.
Ja, és ma 21 hónapos:))) (Bár a számolást már néha eltévesztem, van, hogy még csak  20-nál, van hogy már 22-nél tartok.) És természetesen mindent tud, amit egy 21 hónaposnak tudnia kell:)))) Na jó Petőfit még nem szaval, de dolgozunk az ügyön, az Anyám tyúkjából már felsorolja a szereplőket.
A Kisebbik pedig betöltötte a 24-dik hetét. A múlt hét óta, sőt, tegnap óta is rengeteget bővített a lakásán. Nyilván most valami intenzív szakaszába lépett. De érzem is hogy egyre jobban kitölti a rendelkezésére álló teret. És minden este buli van odabent, nagyjából vacsoraidőben kezdődik, és olykor  hajnalig is nyomja, gondolom ha jó a társaság. Matyi pedig pár napja kintről kontrázik, ugyanis órákat képes nyűglődni olyan éjfél és 4 óra között.Ilyenkor inni kér, kitakarózik, betakarózik, hozzám bújik, majd az apjához, de igazából semmi sem jó. Lehet, hogy megint előjött a kiskorában rettegett frontérzékenysége?
Ezeket leszámítva minden oké:)

2009. szeptember 14., hétfő

Náthás hétvégi kirándulások- Lecco

Ma reggelre Milánóba is beköszöntött az ősz. Hűvös, borús idő van, lóg az eső lába.Matyi mintha már a múlt héten megérzett volna ebből valamit, mert csütörtökről péntekre virradóra elkezdett taknyolódni. Gondolom az állapotán dobott még egy nagyot az a tény, hogy úton-útfélen leül a földre, járdaszegélyre, útpadkára, ahová csak tud, és nem hisz nekem, hogy fel fog fázni.Majd volt egy 1 napos láza, ami nem tudom mennyi volt, mert nem mértem, csak éjjel éreztük, hogy meleg a buksija, és félálomban a szájába csorgattunk egy kis nurofent. A láz megtette hatását, és szerintem kiirtotta a kór nagy részét, maga mögött hagyva a dugult orrot, és a belőle időnként távozó trutyit. Nem könnyíti meg a helyzetet Matyi hetek óta kikívánkozó hátsó rágófoga sem, ami mellé szerintem egy újabb hátsó rágó is betársult a másik oldalon, így most nem nagyon tudja eldönteni, hogy melyik kezét melyik oldalra tegye a szájába, így a folyó orr mellé még nyáladzik is mint egy kutya.
Matyi egészségi állapotára és az én kialvatlanságomra tekintettel szombatra csak egy lájtos városi sétát terveztünk be, és elmentünk a várostérképen tőlünk legátlósabb városrészbe, a Navigli-be,  ahol még ezideáig nem jártunk, de itt helyezkedik el a város csatornarendszere, ami igen jelentős szerepet tölt be a gazdaságban még ma is, merthogy hajózható csatornákról van szó., és ezek a csatornák kötik össze Milánót a környező nagyobb folyókkal, pl. az Adda-val és a Ticino-val. Korábban a postaszolgálatot is ezeken keresztül bonyolították le, de itt szállították a dóm márványköveit is, többek között. A legnagyobb a Naviglio Grande melynek partján egy igazi szórakozónegyed alakul ki, éttermekkel és éjszakai bárokkal. Tényleg nagyon hangulatos végigsétálni a partján, kicsit Velencés, bár ott még nem jártunk, de Hollandiához is hasonlított.
Aztán innen a központ felé vettük az irányt, csak mert szeretem. Útközben láttunk egy-két templomot, és érintettünk egy -két parkot, ahol Matyit meg lehetett futtatni.
Nem siettünk, mert láttuk délelőtt a tévében, hogy nagy felhajtás van a Dóm-nál, mert meghalt a héten valami olasz televíziós pasas, aki nagy tiszteletnek örvendett az egész országban , és éppen neki volt a gyászmiséje a templomban, ahol jelen volt egy csomó nagyember, köztük Berlusconi is, szóval jobbnak láttuk elkerülni a felfordulást. Mire odaértünk a hivatalos nagymisének már vége volt, de volt egy másik, a pórnépnek, tömve volt a templom, és egy kicsit belehallgattunk, milyen is egy ekkora hatalmas templomban egy olasz mise. Sajnos az oltárig nem lehetett ellátni, egyrészt mert messze van, másrészt teljesen közel nem lehet menni, meg van valami paraván is hátul, csak kivetítőn láttuk, ahogy egy csomó pap ott ült.
Kifelé menet a templom előtt Matyi összeszedett egy koszorúról leesett levéldarabot, aminek úgy megörült, hogy aztán végigsöpörte vele az egész Dóm teret, és a környező utcákat is, a járókelők nagy örömére, mindenki csak mosolygott rajta. Ez a levélcafat aztán hűséges társául szegődött a nap hátralévő részére, még egy másik kisfiú is szemet vetett rá, akivel meg kellett érte küzdeni, de végül megtartottuk a gazt, és Matyi seperhetett tovább., és szaladgálhatott, mi meg utána.
Vasárnapra, mivel úgy láttuk az éjjel még tovább stabilizálódott Matyi állapota, és már nem folyt patakban az orra, (és mert erre a hétre már nem ígértek jó időt), Lecco felé vettük az utunkat, ami a Como-i tó keleti ágánál helyezkedik el, az Alpok hegyeitől övezve.  A hely nem okozott csalódást egyikünknek sem, Nekünk voltak csodálatosan hatalmas sziklás hegyek, amikért én rajongok, középen a csillogó tóval, kisvárosi hangulat, Matyink pedig volt a víz és a kacsák, minden mennyiségben. Ez az a hely, ahol szerintem évtizedeket el tudnék tölteni úgy, hogy nem vágynék máshová.
Hatalmasat sétáltunk, kacsáztunk, szívtuk magunkba a friss hegyi levegőt. A napot csak Matyi nyűglődése árnyékolta be, aki érthető módon lábon akart jönni, de a vízparton jobbnak láttuk őt nem szabadon engedni, amit nem vett jó néven, de különben gond nélkül beletrappolt volna a vízbe. Amikor meg jöhetett volna, akkor meg nem akart, nem tudott, nem tudom, fáradt volt, mert nem aludt csak keveset délben, mert felébredt egy olasz társaság hangos szavaira, és utána már nem tudott visszaaludni. Így azért eléggé lefárasztott minket mentálisan  és fizikailag is a nap, de nem bántuk meg.
Most azért jó, hogy újra hétfő van, a hétköznapok mindig nyugisabban telnek , laza környékbeli sétákkal és bevásárlással.(És ha minden igaz, akkor a folyosóról hazautaztak a zajongó focista-F1 drukker francia fiúk, akik 2 hétig randalíroztak itt éjjel-nappal. Úgy látszik tényleg öregszem, nehezen viselem már ezt a fajta mindenkitleszarokcsaknekemlegyenjó hozzáállást).Így remélhetőleg lesz néhány nyugis napunk.

2009. szeptember 12., szombat

Évtized

Hogy mi fér bele 10 évbe?
Egyetemi, kollégiumi évek, bulik, vizsgaidőszakok, stressz, összeveszések, kibékülések, távkapcsolat, utazás, albérlet, másik albérlet, viták, munkakeresés, munkábaállás, garzon, első autó, utazások belföldön- külföldön, esküvő, nagyobb lakás, első gyerek, nagyobb autó, második gyerek...
Hullámhegyek-hullámvölgyek....
Az első 10 évünkbe Nekünk ennyi fért bele:)

2009. szeptember 11., péntek

Matyiszavak és Kisöcsilak

Matyi szókincse egyre csak bővül. Ez azért is örömteli, mert hosszú perceket el tudunk tölteni úgy, hogy én kérdezgetem, hogy mit hogy mond és ő mondja. Végre sikerült egy részletét ennek a játéknak videóra rögzíteni. Az elhangzott szavak csak töredékei a Matyi által ismerteknek és használtaknak, csak nem mindig jut eszembe, hogy mit is tud már. Meg vannak időszakosan gyakrabban használtak, illetve olyanok, amik kicsit feledésbe merülnek. És vannak a kedvenceim, amit olyan aranyosan mond, hogy legszívesebben egész nap csak azt mondatnám vele. Egyik ilyen örök kedvencem a paradicsom-pempi. A videó elején pedig egy kis újra sláger ugatás hallható. most megint rákapott az ugatásra, áll a tükör előtt, és ugatja a tükörképét, és tetszik neki, meg nekem is:) A hátizsákot pedig azért akasztotta a nyakába, mert már mehetnékje volt, de nem kell megijedni, nem fojtja meg magát vele, mert csak egy cserepelus volt még akkor csak benne.
Továbbá elkészült egy újabb pocakfotó, ezúttal a 23. heti. Az elmúlt napokban nagyot nőtt, legalábbis úgy érzem, magamon és a felvennivágyott ruháimon is, amik biza egyre szűkebbek, rosszabb esetben teljesen szorosak, azaz használhatatlanok. A Bentlakó is egyre aktívabb, gondolom szűkül a tér. A teherbírásom már régen nem a régi, egy-egy séta Matyival kettesben teljesen ki tud ütni,pedig tényleg minden bokorban megállunk autót, buszt, és bármilyen járgányt nézni, útpadkára leülni, kavicsot és botot gyűjteni, kerítést simogatni, egyebek, és mégis. Ha még játszóterezés is van, az már számomra maga a halál. De remélem hogy ez csak valami múló fáradtság a hirtelen megnőtt pocak miatt, mert hát hol van még a vége... 

2009. szeptember 9., szerda

Érdekességek

Bár Olaszországnak igen kis szegletét ismerem, de azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy itt aztán mindent meg lehet találni, minden előfordulhat és annak az ellenkezője is. Ha csak az észak-dél ellentétet nézzük, már meg is magyaráztam mindent, míg észak inkább Svájc, addig dél inkább Afrika. Mind a városrendezésben, mind az emberek tekintetében, bár az olaszok északon is csak olaszok.
Nem mondanám semmiképp, hogy nem vendégszeretőek, hogy ha betérünk valahová nem néznek látnak szívesen. Kedvesek, és mosolygósak. Az utcán is, az egyszerű emberek nagyon barátkozóak, főleg Matyika miatt, az olaszok híresen család és gyerekszerető nép, és ezt lépten nyomon érezzük is, mindig van egy-két kedves szavuk, (lenne több is, csak én nem értek olaszul, ők meg nem beszélnek angolul), ha mást nem akkor hangosan Chio-znak Matyinak. Mégis van bennük egyfajta exhibicionizmus, és nemtörődömség a másik iránt.
Talán ezért is vethette meg a talajt itt annyira a divat, mert az emberek mernek mások lenni, mást hordani, mint a többiek, nem tucatárut, hanem valóban egyedi, minőségi darabokat. Az hogy némelyik ilyen minőségi darab hogy néz ki, az már más kérdés. Pl. nekem egy piros farmer még egy nőn is kicsit sok, nemhogy egy férfin, pláne nem egy tőle elütő ugyancsak élénk színű inggel és makkos cipővel. (Megdöbbentő, hogy a makkos cipő még mindig divat, még a neves üzletek kirakataiban is láttam belőle jónéhány példányt) De láttam már nőt is citromsárga szoknyában, és lila blúzban, tényleg olyan volt mint egy papagáj. Mondjuk alapvetően nem az jellemző a városra, hogy mindenki csiricsáré ruhákat hord, de van ilyen is, és nem kevés. A dolgozó nők-férfiak egyszerűen elegánsak, a férfiak ing-zakó és gondolom táskában lapuló nyakkendő kombóban nyomulnak, (bár a Gianni típusú macsókból nem látok annyit, mint azt a beharangozások alapján várnám)a nők fekete vagy pasztell szoknya/nadrág és egyszerű, de finom vonalú nem gagyi műanyag anyagú blúzban. Tényleg csinosak,magasak, és vékonyak, szépen fésült a frizurájuk.
A nemtörődömségre egy példa: a múltkor mikor egy étteremből készültünk eljönni, és már nyitottuk az ajtót, hogy megyünk ki, egy 20-30 fős társasággal találtuk  szembe magunkat, akik épp befelé jöttek, és nem, nem engedtek minket ki, hanem mind a 30an szépen besétáltak, átsétáltak rajtunk, jókedvűen, nevetgélve, nyilván fel sem merült bennük, hogy ha esetleg mi kimehetnénk, akkor ők könnyebben be tudnának jönni.
A buszok és a villamosok alacsony padlósak, kivéve egy-két matuzsálem korú villamost, de azzal nem járunk. A metrónál viszont mindig kell lépcsőzni, így azt csak Ferivel  együtt tudjuk használni.
Hétfőn a közeli bolt csak 10-kor nyitott, én ezt nem tudtam, és a bolt előtt már elég szép tömeg várakozott, tele nénivel, a gurulós cvekkerükkel.  Mikor felhúzták a redőnyt, csak úgy rohantak be ész nélkül, áttrappolva Matyin és rajtam is,  mintha az életük múlt volna azon, hogy melyik bevásárlókosarat tudják megszerezni. Ilyen szempontból tényleg mintha otthon lennék.
Na de nem is ezt akartam igazából, hanem két képet, ami szerintem érdekes.
Az egyik:
Lehetne ez akár egy kis mozaikkövekkel kirakott Hamupipőke üvegcipő is, akár. De nem az:)
ez kérem, egy fürdőkád. hogy mennyire kényelmes benne feküdni nem tudom, még elképzelni sem tudom hogy egy ilyenben töltsem el az esti habos fürdőmet. (nem is férne be a fürdőszobánkba). Hogy van-e olyan ember, aki megvesz egy ilyet, azt sem tudom, de gondolom van, mert több féle is volt belőle, és volt ára is, de olyan sok számjegyből állt, hogy nem tudtam megjegyezni.  De szerintem mókás:)
Aztán a másik, amit már kommentbe betettem, de hogy ne vesszen el, ide is berakom, az a kisFiatos virágtartó, ill. fatartó, mert ezek voltak a fák köré téve. Műanyagból vannak, és hófehérek. Nem tudom, mikor kerültek ide, de még nincs rajtuk egyetlen firka sem. Otthon szerintem már az első percben összefirkálták volna. Aztán lehet, hogy itt is, csak itt lemossák:) De majd megyünk még arra, és akkor megnézem, mi az ábra.

2009. szeptember 7., hétfő

Hétvége- Monza, Milánó

A hétköznapok itt Milánóban szinte ugyanúgy zajlanak, mintha csak otthon lennénk. Leszámítva, hogy reggel mikor ébredünk akkor Apa még itthon van, és este akár elé is mehetünk, mert csak egy bő fél órányi sétára dolgozik. De alapvetően minden ugyanaz, annyi könnyebbséggel, és ezt azért otthon is el tudnám viselni, hogy itt minden nap jönnek takarítani:)
Tegnap este a Marley meg én című filmet néztük, ami nem új film már, de mi csak most jutottunk el ideáig, és egy egész napos matyinyűglődés után a legjobb választás volt, már csak azért is, mertnéhol iróniával, és humorral a saját éltünkre is ráismertünk, (kutya nélkül). Na de ez csak azért, mert eszünkbe jutott , hogy Matyi is olyan, mint a filmbeli kutya, akit kétszer kell megfuttatni egy nap, aki előtt be kell zárni a fürdőajtót, mert képes pancsikolni a wc-kagylóban, aki mindent szétszed, megrág, tönkretesz, és zajong. Nagyjából így telnek a napjaink, próbáljuk Matyit és az idegeinket kordában tartani. Matyi amúgy hullámzó teljesítményt mutat hiszti terén, szombaton teljesen korrektül viselkedett, nem volt balhé, vasárnap viszont az egész napja gáz volt.
Szombaton Monzába kirándultunk, (15 perc vonatút Milánóból) és csak itthon, este tudtuk meg, hogy pont a jövő, ill. ezen a héten lesz a monzai F1-es futam, úgyhogy szerencsénk volt, hogy most mentünk, most hétvégén nyilván tömeg lesz a városban, meg az utakon is.  Monzát egyébként kisvárosnak titulálja a könyvünk, de 120 ezer lakosú kb. , ami magyar szinten már nem is olyan kicsi. Mint minden normális olasz városban itt is van a főtéren egy Doumo, meg még egy csomó kisebb, de szép templom. A város maga igen hangulatos, és viszonylag nyüzsgő.
A nap fénypontja az volt, amikor sikerült beülnünk szerintem az ország legdrágább kávézójába, ahol fejenként 5 euróért ittunk egy kávét, hmmm... persze ez csak akkor derült ki, amikor  a kávé már az asztalunkon volt... igen, kérhettünk volna itallapot, de nem tettük, sose tesszük, mert mindig ugyanazt isszuk, Latte Macchiato-t, és soha, sehol sem fizettünk még ennyit, pedig sokszor kávéztunk már jó helyen, sőt... ha nyaralunk akkor az egyik hobbink az, hogy a főtéren kávézunk a teraszon. Na mindegy, én egy kicsit felhúztam magam, aztán már csak nevetve emlegettük az 5 eurós kávénkat.
Fel akartuk keresni az autópályát, hogy legalább kívülről megnézzük, vagy a környékét, és el is indultunk felé, egy hatalmas parkba, a Parko Monza-ba, ami egy hatalmas zöld terület a város szélén, melynek csak a 15%-át teszi a versenypálya, a többin mindenféle egyéb sportnak lehet hódolni, van itt golfpálya, uszoda, teniszpálya, biciklipálya, rengeteg játszótér, és minden ami egy örökmozgó 21 hónapos kifárasztásához kell,  kavicsos út, bot, kutya, növények, büfé. Matyi jött is bőszen a lábán, hol kavicsot gyűjtött, hol bottal kapirgálta az utat, hol szaladgált, élvezte. És így mivel végig gyalogolt, nem jutottunk el egészen a pályáig, mert akkor már túl későn értünk volna vissza. Így is hullafáradtan dőltünk mindannyian ágyba.
Vasárnap a fárasztó szombat után, és hogy engem is kíméljünk kicsit csak a városba mentünk be. Voltunk olyan helyen ahol már jártunk, de szeretjük, szeretem, és olyan eldugottabb kis utcákban is, ahol a múltkor nem. Nézelődtünk az üzletekben, bementünk a Ferrari boltba, ahol mindenféle Ferraris cuccokat árulnak méregdrágán,  pl. vehettünk volna egy Ferrari emblémás rugdalódzót mindössze 75 euroért. Aztán voltunk a divatnegyedben, és tátottuk/tátottam a számat... nem is annyira a kirakatban lévő cuccok miatt, hanem a kirakott árlista miatt, csak úgy röpködtek az 1000 eurók egy-egy táskáért, de egy ruhát is lehetett volna venni 4-5 ezerért... nem vettünk.
Bár Matyi be akart trappolni egy-két helyre, de jobbnak láttuk nem beengedni az elefántot a porcelánboltba.
És nem, nem én voltam ám az egyedüli, aki a kirakatokat fényképezett, rajtam kívül jó páran voltak még, szóval nem éreztem magam  annyira hülyének:)))
Aztán megint csak parkoztunk, Matyi nagy örömére, ahol voltak kacsák, halak, és ahol kedvére porolhatott, úgy nézett ki mint egy hontalan árvagyerek, olyan koszos volt. De úgy szeretem, amikor látom az arcán az örömöt, a lelkesedést, és tényleg olyan kevés kell neki hogy jól érezze magát.
Ma este pl. plázázni megyünk, amit ugyancsak szeret:)

2009. szeptember 4., péntek

Új fejezet: hiszti

Matyira ezideág tényleg nem sok panaszom lehetett.  Persze vannak/voltak/lesznek nézeteltéréseink, de eddig többnyire sikerült egy mindkettőnk számára kedvező megoldást találnunk a bajainkra.
Matyi azonban nő, okosodik, idősödik, önállósodik, feszegeti a határait, mostanában egyre durvábban, és hangosabban teszi mindezt. Igen, azt hiszem beléptünk a hisztikorszakba. Tudtam, hogy el fog jönni ez az idő,  és tudtam azt is, hogy vészesen közeleg. De most itt van, és néha az én jámbor,mosolygós kisfiamat eluralja valami dühöngő, önmagából kiforduló vadállat. Ilyenkor aztán nincs menekvés.
Egyelőre a hisztik ideje jól körülhatárolható időpontokban érkezik. Ilyenek pl. az esték, amikor már fáradt, nyűgös, de aludni azt semmi pénzért nem akar, vagy épp még nem tartunk ott, mert mást csinálunk, máshol vagyunk. Ez a része úgymond könnyen kiküszöbölhető azzal, ha időben minidg hazaérünk, és tartjuk magunkat a napirendhez.  Ez azért nagyjából így is szokott történni, de Matyinak mostanában minden mostazonnal kell, 5mp késedelem végzetes lehet mindannyiunknak.
Deeeee, újdonságként szerepel a palettán, hűdejó,  a bárhol lenyomok egy hisztit című nagyelőadás, amit bevallom, nem igazán tudok még (jól) kezelni, igazából sehogy sem tudom. Mert igazából nem is tudom, hogy épp mi a probléma. Mert ha elhárítom azt ami szerintem kiváltotta az ellenérzését, a hiszti nem marad abba. És akkor van földön ülés, térdelés, ököllel a padlót csapkodás, gonosz nézés krokodilkönnyekkel megspékelve, csakhogy mindenki lássa, hogy neki vannak a világon a leggonoszabb szülei, mert nem tehet meg valamit, amit szerinte megtehetne.
A legdurvább előadást eddig a milánói repülőtéren adta elő szerdán este  amolyan Üdvözellek Milánó programként, amikor is nem ülhetett fel egy ott parkoló járgányra, valami csomagszállító vagy takarító autó, nem tudom. Kezdődött a földön fetrengéssel, majd a babakocsiban vergődéssel, majd jött a finálé, az akkor nem veszek levegőt, úgyse... ilyet már nagyon régen nem csinált, bébikorában utoljára. Rémísztő volt! Persze 5 perc múlva a taxiban már mélyen aludt.
De volt már bolti balhé, mert nem jöhetett a lábán, mert az alsó polcokról mindent lepakolt, és volt hogy földhöz vágott csak úgy kíváncsiságból. (még szerencse, hogy nem az italos pultnál jutott ez az eszébe, hanem a papucsoknál) .
A babakocsiban ülésből most megint több a balhé, mint az elmúlt időben, Ő  mindenképpen saját lábon akar abszolválni bármilyen hosszú utat, vagy neadjisten ölben, nyakban, amire ugye én nem vagyok vevő, de még akkor is gyalogolni akar, amikor már nem tud, és csak húzatja magát.
Szóval nem könnyű most vele. De tudom, remélem, hogy túl leszünk rajta mindenfajta testi-lelki sérülés nélkül, és itt főként a saját testemre és lelkemre gondolok. Napközben még csak-csak jól viselem, tűröm, kezelem, de estére elegem lesz, elfáradok, és gondolom azt ő is érzi, hogy kevesebb már a türelmem.
Azt is tudom, hogy ez a folyamat természetes, hogy együtt jár a kisgyerekké válással, azzal, hogy még nem tudja magát maximálisan kifejezni, hogy többet akar a világból magába szívni, mint amennyit képes, hogy többet szeretne kifelé is kommunikálni, de nem tud még,  és igen, van amikor nem értem a jeleit, vagy félreértem.
A legbosszantóbb (számomra) megint az, hogy ebben az esetben is, mint már oly sokszor eddig, és oly sokszor még a kulcsszó a TÜRELEM.  Amiből nekem még mindig kevesebb van, mint kéne,  pedig sokkal több van, mint korábban volt, szerintem.  Szóval jó lenne nekem is rágyúrnom erre a türelem témára.

2009. szeptember 2., szerda

A szobatisztasághoz vezető hosszú út legelején

Minden kornak megvannak a maga szépségei, és kérdései. Kezdődnek ott, hogy ül-e már, áll-e már, jár-e már, beszél-e már, mit eszik, átalussza-e az éjszakát, stb. stb... reggelig sorolhatnám. A Matyi korában az épp aktuális, mindenhol bárki szájából elhangzó kérdés az hogy szobatiszta-e már? 
Nem, még nem szobatiszta, de majd az lesz. Ha nem ebben a hónapban, akkor a következőben, vagy az azt követőben, amikor benne is felmerül majd az igény rá.
Tavaly nyáron még úgy gondoltam, hogy az idei nyár majd jó alkalom lesz, hogy próbálgassuk a pelusmentességet. Aztán úgy alakult, hogy meglehetősen kevés időt töltöttünk itthon, egyvégtében sosem volt több 1 hétnél, így nagy értelmét nem láttam, hogy nagyon belemélyüljünk valami rendszerbe, amit aztán idegen helyen nem tudunk alkalmazni. De azért vettünk egy wc-szűkítőt, ha mégis úgyis adódna úri kedve a fiatalemberünknek, hogy kipróbálná a legkisebbik helyiségünket, akkor ennek ne legyen akadálya. Úgy gondolom, hogy ha egy mód van rá, akkor a bilis részt kihagyjuk a műveletből. Egyrészt semmi értelmét nem látom, hogy először bilire, majd wc-re szoktassam, másrészt számomra a bili amolyan kihelyezett pelus, amivel még több gond van, mint a pelussal, amit egyszerűen csak lekapok-kidobok, míg a bilit tisztogathatom minden egyes művelet után. Brrr... én ennél azért kicsit finnyásabb, és lustább is vagyok. Persze ha azt látjuk majd, hogy bili nélkül nem fogunk semmire sem jutni, nyilván be fogunk szerezni egyet, és félre fogom tenni minden felgyülemlő ellenérzésemet. 
Szóval wc-szűkítő...Néha-néha rá is kéretzkedett, ücsörgött egy darabig, letépkedett egy fél tekercs wc-papírt, és már jött is le.
  Aztán néhány hete a fürdés előtti lepucérodás alkalmával mindig megállt a tv előtt (csípőretett kézzel) és előfordult, hogy ha nem voltunk elég szemfülesek, akkor bizony a padlóra csorgott az anyag. Persze utána már hiába céloztuk meg az erre a célra szánt helyiséget, ott már nem sikerült produkálni. 
De olyan is volt már, hogy Matyi egyszer csak a wc-ajtó előtt szobrozott, kérve, hogy hadd mehessen be. Bement ráült, a szokásos papírtépés, aztán semmi. De nem erőltettem semmit. Nem ültettem órákig a wc-n, hogy addig onnan le nem száll, amíg nem történik valami.
Aztán tegnap este megtörtént az áttörés!!!!! Ugyanaz a tv előtt állós, csípőretett kezes forgatókönyv szerint történt minden, ahogy szokott, csak most lehet, hogy időben érkeztem... nem tdom... de mentünk a wc-re, és kis várakozás után megtörtént a csoda.... egy csepp, majd kettő is a wcben landolt. Nagy volt az öröm, mindenki részéről. Matyinak annyira megtetszett a dolog, hogy szegénykém erőlködni kezdett, hogy még, még, még jöjjön valami.
Mi meg persze közben ujjongtunk és agyondícsértük. Olyan ügyes volt!
Nyilván nem gondolom, hogy ez most már mindennapos lesz, és a szobatisztaság innentől fogva sétagalopp, és jövő héten már nem kell pelenka. Dehogy! De az első, legnehezebb  lépést megtettük ezen a hosszú úton, amin majd szép lassan, a Matyi tempójában  végigmegyünk.  De azt mindenképp pozitívumnak könyvelem el, hogy úgy láttam  Matyiban is jó érzések szabadultak fel, nem traumaként élte meg a dolgot. Ha így halad, és rákap az "ízére" akkor még az is lehet, hogy a télre csak egy pelenkással lesz dolgom. 
Mindenesetre furcsa lesz, ha Matyi már nem lesz pelenkás Akkor már tényleg nagyfiú lesz, visszavonhatatlanul.
UI: Friss: A délelőtti peluscserénél újra megcéloztuk a mellékhelyiséget, és a próbálkozást megint csak siker koronázta:))) Ennyire egyszerű lenne??? Ilyen hirtelen felnő a fiam??? Egyik napról a másikra??? 
Így most újabb elcsomagolandó darabbal bővül az amúgy sem kicsi bőröndünk, a wc-szűkítővel, mert ha már így ráérzett a mikéntjére, akkor semmiképp ne maradjon félbe:)

2009. szeptember 1., kedd

Kerekedő világ

Régen el sem tudtam volna képzelni azt, hogy fiam szülessen. Valahogy mindig csak lányban tudtam gondolkozni, azt hittem, hogy egy fiú annyira más, hogy nem is tudnék mit kezdeni vele. Aztán mikor kiderült, hogy Matyink lesz, kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam, de még mindig nem tudtam elképzelni milyen lesz. Aztán megszületett, és minden olyan jó lett, valahogy minden kialakult, egymásra hangolódtunk, beleszoktam, beletanultam. És nem panaszkodhatom, mert Matyi bár fiúból van, mégis elég bújós, szeretigényes, nincs ellenére egy kis szeretgetés, sőt most már ő maga is kezdeményez. 
Csütörtök óta tudjuk, hogy a családunk még egy ilyen kis Buksimanóval gyarapodik. Most nem kellett idő, hogy ráhangolódjak... rögtön tudtam, hogy jó lesz, hogy így lesz jó. 
Nem telik el nap azóta, még óra sem talán, hogy ne gondoljak Rá, hogy ne várjam Őt minden porcikámmal. Ha Matyira nézek, már Őt is látom, olyannak, legalábbis nagyon hasonlónak, mint amilyen Ő,  rövid kis szőke pihékkel a kis kerek buksiján, ahogy rohangál a kertben. 
Vasárnap vendégeink voltak, barátok a csaknem 5 éves fiukkal. Peti egyke, még, és látszik is rajta, hogy egyedül van, hogy otthon minden figyelem felé irányul, ami természetes. Nem nagyon tetszett neki, ha nem ő volt a középpontban, ha ez mégis előfordult, akkor minden erejével azon volt, hogy helyrebillentse a mérleget. Matyi pedig követte őt mindenhová. Felnézett rá, rajongott érte, kereste a társaságát. Aranyos volt.  A nagyok labdáztak a kertben, Matyi pedig olyan élvezettel szaladgált a labda után, és közben kacagott, nevetett, olyan boldog volt. 
Én pedig a hintában ülve csak néztem őket, és elképzeltem, hogy milyen jó lesz, ha majd a mi két lurkónk fog rohangálni az udvaron. Annyira várom már! 
Olyan türelmetlen vagyok, legszívesebben előretekerném az időt, vagy valahogy belelesnék a jövőbe, hogy lássam a mindennapjainkat négyesben. Hogy lássam, hogy milyen testvér lesz Matyiból, hogy tudjam, milyen 2 gyerekes, 2 kisfiús anyukának lenni.
Persze biztos nem fog minden olyan simán menni... Matyi után már nincsenek illúzióim, de azt is tudom, hogy a nehéz napok elmúlnak, és idővel egyre kevésbé fogok emlékezni az átalvatlan, végigsírt éjszakákra, a hasfájós reggelekre, a fogzásokra, a hisztikre. 
 
Kerekedik a világ... de még nem egészen kerek... ahhoz még kell kb. 4 hónap, hogy összeérjen a két a vége:)
 
Hát nem olyanok mint két tojás???